Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Gyere velem

 

 

Mindenkinek meg van a maga igazsága – mondta Solohov bölcsen -, ez itt az enyém, teszem hozzá szerényen.
Csakis, és kizárólag az enyém, kedves Olvasóm.
Izgalmas utazásra hívlak most. Hogy az lesz, az biztos, hogy miért, az egyenlőre az én titkom.
Az életembe engedlek bekukucskálni, ami nagy bátorságot igényel tőlem.
Valami olyasfélét, mint amit a fogorvosnál érzel; ha nő vagy, akkor a nőgyógyásznál még inkább.
Tudod?! A totális kitárulkozás. A legbensőbb részedbe engeded, hogy belekotorásszon egy vadidegen.
Az intim szférádba, a zárt magodba, ami a bensődben van. Amit igen ritkán villantasz, és nem akárkinek.
És ha már rászántad magad, hogy megteszed, igen komoly okod van rá.
Nem tudom, Te hogyan veszed rá magad, én csak nagyon komoly indokkal és határozottan teszem.
Nincs mese, ezen át kell esni! Minél előbb, annál jobb! – gondolom és már intézkedek is.
Egyszóval, most magamba engedlek, és amit ott látsz, arról véleményed lesz.
Hogy az én tapasztalataimat Te mire használod majd, az érdekel az egészből a legjobban.
Nem titkolt szándékom ugyanis, hogy Neked ne kelljen bejárnod ugyanazt az utat, amit előtted megtettem.
Hiszem, hogy semmi sem véletlen az életben, így hát, amit megéltem, annak le kell íródnia, és olyan kezekbe fog kerülni, ahol már várják.
Megannyi könyv került az én kezembe is így.
Nos hát, be vagyok szarva kegyetlenül, de el kell kezdenem, itt az ideje :-)
Gyere velem, a kedvedért felszaggatom a jól levarrt gyerekkoromat, és a mélyre temetett érzéseimet is kihantolom.
Tudom, hogy ezzel én is gyógyulok majd.
Mindketten gyógyulunk…

Az én olvasatomban tehát nincsenek véletlenek, azaz mindennek meghatározott ideje van.
Annak, hogy ezek a sorok ide kerüljenek, pontosan most volt itt az ideje.
És igen, be kell látnom, ha ezt egy kicsivel korábban írom, erőltetett, dühös, fájdalommal teli mondatok töltik meg a könyvet. A feldolgozatlan, nyers érzések.
Talán már akkor sem annyira értetlenül álltam volna az életem történései előtt, de még sérülten, és önsajnálatban dagonyázva.
Hogy mi változott, miért és hol tűnt el belőle végleg a keserűség?
Nem tudom. De úgy vélem, az útkeresésem során, olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb, amelyek megtanítottak “felülről” is szemlélni az életemet.
Globálisan látni a történetemet, a miérteket.
Ez persze nem idegenített el, és nem beszélek magamról ezentúl egyes szám harmadik személyben :-)
Én, én vagyok. Csak már nem Én vagyok, és az Én Életem van. A kettő nem válik ketté. A életem nem egy birtok a számomra, hanem a jelen pillanatban tartózkodok javarészt, a múlt nem veheti el ennek örömét többé.
Nem játszom a gyerekkor áldozatát, és nem a szüleimre mutogatok, felvállalom a felelősségeimet végre.
Egyet egészen biztosan tudok.
Mindig a legtöbbet vettem ki az adott helyzetből. A keserűből is.
Megtanultam a padlón fekve, a földre kényszerülésem oka az volt, hogy felhozzak onnan valamit, és azt tovább is adjam.
Egyszerű folyamat. Akár egy gyerek a játszótéren.
Indiánost játszik éppen. Idétlenül szökdécsel, majd hatalmas perecel. Elfekszik a betonon és kegyetlen bőgésbe kezd.
Fáj a térde és a tenyere, kegyetlenül sajnálja magát, taknya-nyála egybefolyik.
Dörgöli-dörgöli, majd megpillant egy üveggolyót. Szipog még párat, végighúzza a keze fejét az orra alatt, majd a nadrágjába törli, felveszi a golyót, és kisírt szemmel, picit még hüppögve, feláll.
A csoda vele jött a földről. Amikor a lábára néz, még jó ideig eszébe jut a fájdalmas emlék, de az üveggolyót, ami a zsebében lapul, tenyerébe szorítja és már mosoly…
Megmutatja a barátainak, elmeséli a történetét, és talán ők is erre gondolnak, amikor elesnek. Talán az üveggolyót keresik a földön ők is ezentúl.
Bár, én is csak egy útkereső vagyok, az világos, hogy – eddig – legalább két életet éltem egy életemen belül, és ez sok mindenben hasznomra van.
Egyet szögezzünk le.
Ez a történet nem lesz túl vidám. De nem szeretném ha sajnálnál. Én sem sajnálom magamat.
Nem ez a célom.
Objektív képet szeretnék adni neked egy zárt világról – tapasztalt szemmel -, ahol éltem.
Tulajdonképpen, hosszú évek óta, a szüleimre való tekintettel napoltam a könyvem megszületését.
Nem szerettem volna ‘szart dobálni’. Sokat, talán túl sokat is mérlegeltem mások miatt.
Aztán egy szép napon, a kérdés másként merült fel a fejemben.
Kímélni szeretnék néhány embert az emlékeimtől, ez szép és jó.
DE, mi lesz azokkal, akikbe ezzel az írással bátorságot önthetek és talán fel is ébreszthetek?
Döntenem kellett.
Azok mellé álltam, akiknek szükségük van rám.
És, bár még mindig fáj a szívem, és titkon azt remélem azok nem fognak tudomást szerezni a leírtakról, akiknek komoly bánatot okozok vele, túl kell lépnem ezen.
Teljes szívemből bocsánatot kérek tőlük, és szeretetet küldök feléjük.
Nagy tanítóimnak tartom őket, csak sajnos nem értik az én gondolkodásomat, és másként értékelik a látásmódomat.
Azt mondtam, már nem Én vagyok és az Én életem. Most mégis az életemet fogom élve boncolni :-)
Rá kell néznem, és szinte kívül állóként átadnom azt amiért az lettem, aki. Annak minden csúfságával és szépségével együtt.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!