Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Halál-völgye

Most, hogy néhány hét múlva iskolába megy a kicsi lányom, egyre jobban be vagyok tojva. A jelenlegi oktatási rendszer miatt mélyen le vagyok sújtva, és rettegek attól, milyen hatással lesz erre a kreatív kis lélekre.

Akinek fél óránként elhangzik a szájából:

– Játssz velem Anya!
Be fog ülni egy iskolába reggel 7:50-kor, és délután fél5-kor kifacsarva visszakapom.
Hogy mi töltődik a kis fejébe, szinte ellenőrizhetetlen.

“Ne menj ki a vonalból!”
“Tilos radírozni!”
“Legyen minél színesebb a rajzod!”
“Ne legyenek üres területek a rajzlapon!”
“Ma kockát rajzolunk… igen, ha utáljátok, akkor is.” – emlékszel még ezekre és a hasonló utasításokra?
Kreativitás? Felejtsd el!

 

 

Érdekesen működik az én életemben ez a félelem dolog, mivel fatalista vagyok.
Amikor “józan” pillanatomban gondolkodom a dolgok felett, pontosan tudom, hogy minden a maga útján halad, nincsenek véletlenek, és előre megírt forgatókönyvet játszunk végig, noha szabad akarattal. Amikor elfelejtem ki is vagyok valójában, olyankor ketrecbe szorult vadállatnak érzem magam, és azonnal meg akarom reformálni a dolgokat a világban.

Az iskola az egyik olyan pont most az életemben, amitől őszintén szólva kiver a ragya.
Utálatot érzek, amikor arra gondolok, amit az első szülői értekezleten jegyzeteltem végig.
“Fekete rövid nadrág és fehér póló a torna órára, a kislányoknak is! Ebből nem engedek!”
Miért?! Az én lányom imádja a rózsaszínt, az óvodában ilyen tornadresszben járhatott, és kislány maradhatott. MIÉRT fekete-fehér?

Érdekelne továbbá, hogy a jelenleg pedagógusként funkcionáló emberek vesznek-e a kezükbe Vekerdy Tamás, Feldmár András vagy Ranschburg Jenő könyveket?
Értik-e vajon MEKKORA felelősség az, amit kénytelen vagyok átruházni rájuk?
És nem elsősorban a tanárokról beszélek most. A pedagógusok összességére gondolok, azokra akik a MI gyermekeinket kockára vágják.

Olyan szinten kivagyok ha pörgetem ezen az agyam, hogy leírhatatlan.
Egy barom állatnak érzem magam momentán, hogy nem ragaszkodtam az eredeti elképzeléseimhez, és elcsúsztam időben a Waldorf beiratkozásról.
Most bezzeg teljesen biztos vagyok a dolgomban, most aztán beiratnám, hogy már nem lehet!
Túlfilózás. Hát persze. Megint.
És most néhány hét, és ez a kislány, aki 5 éves korában, saját magától megtanult írni-olvasni-számolni /még minuszba is/, most be fog ülni a padba, és a sugárzó kis lényét, az egyéniségét úgy érzem elszürkítik az iskolában.
VAGY speciális gyerek lesz, viszonylag magányosan:


Az iskola, a tanárt megismerni és választani se engedte meg. Semmiféle benyomást nem kaphattam arról, akinek reggel befogom adni a kapun – nem, nem mehetek el az osztályterem ajtajáig(!)a kapus bekíséri, komolyan mint a sitten… -, akinek az én legféltettebb kincsem a “kezelésébe kerül”. Még mindig csak az egyik tanítóját láttam.
Nekem borzasztó fontos az első benyomás, elég hatásosan scannelem az embereket, és ha ezt a jogot is elveszik tőlem, még pipább vagyok.
Nem jó politika szerintem meglepetésként tálalni a szülőknek a tanárt jó pofán, hogy : Ni-ni! Ő lesz az! – ha tetszik, ha nem bazmeg!

Nem tudom, hogy az iskola egy versenyistálló, vagy gyerekközpontú-e, de gyanítom az iskolának a hírnév számít jobban.
R e t t e g e k   ettől az egész szartól. Szerintem az iskola a szülő szivatására lett kitalálva. És minden kötelező állami intézmény.
Utálom. És ez már nem is fog változni.
Túl akarom élni és életni a gyerekemmel is. Bár igyekszem a legmézesmásobban hazudni az arcába, hogy szuper lesz, és remekül fogja érezni magát benne.
Remekül a nagy f@szt. Kiváncsi vagyok hány hétig fog köhögni az elején azért, amiért nem értett egyet a fegyelmezés vagy a kötelező dolgok mértékével. Hány kimondatlan szó lesz a fejében és a lelkében? Hányszor nem mer ellent mondani majd, és hajtja le inkább a kis fejét megtörve.
Ráadásul utálom magam, amikor alá becsülöm ezt a hatalmas lelket, és hazudozok neki. Dehát még sem mondhatom neki azt, amit valójában gondolok! Igy hát ketten szívunk.

Elég hosszan sípolna most a tv ha hallaná amit gondolok… Csak fütyülne, fütyülne és fütyülne… Az összes keserű érzésemet szeretném összehordani egy kupacba és elégetni egy nagy máglyán.

Nem tudom hányszor hallottam már Ken Robinson rövid előadását a témában, de sosem fogom megunni.
Csak egy ezzel a probléma, hogy én nem vagyok tanár. Vajon a tanárok, a tantestület néz ilyen filmeket? Olvas ilyen témájú bejegyzéseket, vagy a lélek nem fontos, csak a leadott anyag?

A lenti videó egy remek előadás Robinsontól, a TED-en.
A témája röviden:
“Sir Ken Robinson három alapelvet emel ki, melyek segítségével az emberi elme virágozhat — és azt, hogy a jelenlegi oktatási kultúra hogyan akadályozza ezeket.
E humoros, izgalmas előadásban rámutat arra, hogyan keveredhetünk ki az oktatás “Halál-völgyéből”, mellyel manapság szembesülünk, és hogyan neveljük legifjabb generációnkat a lehetőségek klímájának égisze alatt.”

Neked maradtak-e meg “elnyomó” esetek a fejedben?
Te hogy érzed, szerinted is elnyomja az iskola a kreativitást?

Szerző: Gini Papp - Zacc

Ha tetszett, kérlek oszd meg te is, és mindig nézz szét a lap alján lévő képes ajánlatok között is! Ha van kedved, jobb oldalon csatlakozhatsz Facebook oldalamhoz, így egy jó kis csapat tagja lehetsz.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!