Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Levélíró született

Mostanában a túlfilózás csapdájába esem.
Hálaannakamagasságosnak rájöttem. Elemeztem magam ide-oda, hogy mi a frász van velem, mikor régebben még magamat is megleptem a spontán dolgaimmal.
Rájöttem, hogy mások fejével akarok gondolkodni. És ez egy ideje már így megy nálam.
Lehet, hogy ez amúgy ilyen női izé, de mivel régebben nem jellemzett ennyire, kissé dühít.
Frászt! Nagyon dühít. Fel kell szabadítanom a lelkemet újra.
Le kell szarnom ki mit gondol – mint ahogy ez a szó sem fog tetszeni sokaknak, de akkor is ez vagyok én, így beszélek, így gondolkodok etc -, és tenni amit belülről diktál nekem a felettesem.

 

 

Amikor megnéztem a Levélíró c. filmet, akkor pöccentem be magamra igazán.

A film története vázlatokban:
Egy fiatal lány, mondjuk inkább tini titokzatos levelet kap, ami nem hagyja nyugodni, naná hogy nekiindul és felkutatja honnan és miért érkezett hozzá.
Mellesleg a legjobbkor kapta kézhez. (Hogy miért, erősen javaslom nézd meg és magad is rájössz!)
Ez a találkozás, ez az “utazás” megváltoztatja egy életre. Sorsfordító lesz számára.

Miközben néztem tökre beidegeltem magam, mert régebben ilyen ember voltam.
Mindig mindent aktívan, habozás nélkül. Mára ha nem is kényelmesedtem be, de sokszor íróasztal politikusnak érzem magam. Még a hordószónok szint előtt észhez tértem. Újra bele kell tennem magam az életbe. De úgy rendesen.

Volt az életemben olyan időszak, amikor nem tököltem semmin.
Egyszer elsétáltam egy Szociális Otthon mellett. Jött az ötlet, benyitottam és a vezetőnőtől kértem, segítsen és mutassa meg azt a nénit nekem, akihez senki nem jár. Ha lehetséges, olyan legyen, akinek ingóságai sincsenek, hogy ne érjen soha, semmilyen vád majd azért, amit tervezek.
Gyanakodva, ezer kérdés után, de bemutatta nekem Rózsika nénit.
A vizes kék szemű, pirospozsgás arcú, törékeny madárkára emlékeztető asszonyt.
81 éves volt, de én 10 évvel kevesebbnek gondoltam. A lelke miatt. Később rájöttem.

Barátot akartam. Olyat, aki tapasztalt, aki két lábon járó történelem, és akinek szüksége van rám, épp annyira, mint nekem rá.
4 éves barátság született közöttünk. Én boldogan mentem hozzá a magunk által kialakított menetrend szerint, elhoztam a mosnivalóját, vittem neki amire szüksége volt, beszélgettem vele, a kertben hintáztattam mint egy gyereket.
Életem egyik legemlékezetesebb napja volt, amikor a 80 feletti nő, olyan boldogan kacagott miközben hintáztattam, mint egy gyerek. Egy olyan nő, akinek az értelme teljesen tiszta volt, aki mindenre emlékezett, aki választékos és intelligens volt.
Mert boldog lenni, és szabadon engedte ezt a felhőtlen örömöt.
Egy hölgy. Akinek nehéz sorsa volt. És noha felnevelte a nővére kislányát szeretetben és becsületben – a háború alatt a komódja fiókját bélelte ki neki kiságynak -, a nő tudomást se vett róla. Betette az otthonba és annyi. Ez a nő soha nem ment férjhez, mert erre a lányra áldozta az életét.

A lényeg, hogy ez egy olyan nap volt, amikor boldogok voltunk. Ő is és én is.
Nem sokkal ezután itt hagyott. Elment. De nem voltam szomorú. Hagyott egy nagy űrt, de szomorúságot nem. Rengeteget tanultam és kaptam tőle minden téren.
Ő adott többet. És én ezt pontosan tudtam, amikor a barátomat kerestem az otthonban. Igazából koldulni jártam ott… Szeretetet.

Az ilyen pillanatok után beszari lettem mégis. MIÉRT?
Milyen tapasztalatok fékeztek le? Nehéz ezt utólag elemezni. DE KELL!
Szóval a Levélíró kicsit magamhoz térített. Nem, nem kicsit. Rohadtul nagyon!

Mert megharagudtam magamra és ez kellett ahhoz, hogy én is “levélíró”-vá váljak.

Nem tudom Téged inspirál-e majd ha megnézed, titkon remélem: igen.
Ha igen, kérlek hagyj egy IGEN-t számomra a hozzászólásokban 🙂
Köszönöm

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Heni says:

    Igen. Megnéztem mikor ezt írtad, most megint eszembe jutott 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!