Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Meglépni a karma elől

Ő, ott a homokozó egyik sarkában csücsülve egy kisfiú, aki izomsorvadással, és agyvérzéssel született. Hogy miért írok Róla most? Mert tanulságos volt, ahogy szereplőjévé vált „valakik” karmájának. Elmesélem mi történt, ígérem érteni  fogod.

 

 

Tegnap az unokaöcsémet lehozta a húgom homokozni. A húgom oxigén hiánnyal született, ezért hátrányos helyzetűnek számít, a szüleink gyámsága alá került. Ennek ellenére született, egy most 5 éves kisfia, aki nem beszél, pelenkás, és az orvosi találgatás után epilepszia gyógyszerekkel lett tömve évekig.  Önállóan jár, de sokszor bizonytalanul. Betette tehát a homokozóba, de nekem kellett figyelni, hogy mit csinál. Ő a világ legmosolygósabb gyereke, aki ki is mutatja szimpátiáját. A homokban egy nagymama ült unokájával, két 6 év körüli gyerek szülők nélkül, és két szülőpáros, mindkettő egy-egy kisgyerekkel. Az unokaöcsém nem beszél, csak hangokkal jelzi, ha szeretne valamit. Először a nagymamához bóklászott oda egy kisvödörrel, amit ott szerzett, és hangokkal kísérve mutatta neki mit szeretne. A néni édesen fogadta, és barátságosan beszélni kezdett hozzá, majd két lapát homokot rakva a vödrébe, boldoggá tette. A kicsi tovább ment, és továbbra is jelezve a maga kis Maugli módján, az egyik szülőpáros mellé állt, tőlük is testbeszéddel kérve, hogy tegyenek valamit a vödrébe. Apuka a homokozó szélén könyökölve hátra nézett rá, és felmordult: – Mit csináljak vele? A gyerek kitartóan mutogatta tovább mit szeretne. A két felnőtt totál zavarodottan viselkedett a másság megjelenése miatt. Nem volt zavaró vagy tolakodó, ezért nem szóltam. A következő próbálkozásánál mindketten egyszerre pattantak fel a homokból és rántották fel kisgyereküket is, aki üvöltő sírásba kezdett, majd  a következő hangos, és tüntető mondat kíséretében vonultak el: – Ne sírj Tücsök! El kell mennünk, mert itt nem hagynak bennünket homokozni!

Ma, amikor odaértünk a játszótérre, ezek a szülők, a homokozóban ültek – láthatóan – barátaikkal együtt. Az unokaöcsém ma nem volt ott. Édesapám nem érti, hogy ezzel nem tesz jót neki, de elvitte egy olyan homokozóba, ahol csak Ők ketten voltak… Beengedtem Amina lányomat a homokba, aki boldog játékba fogott. Csatlakoztak hozzá barátok is, egyre többen lettünk.

Egyszer csak, megérkezett a képen látható kisfiú, akit tolókocsival hozott a nagybátyja. Kiemelte a kocsiból, majd a legszeretettelibb mosollyal, amit mostanában volt szerencsém látni, betette Őt a homokba. Köré rendezte a játékait, megsimogatta a fejét és egy távolabbi padra ült. Gyakorlatilag innentől fogva egy tanulmánnyá vált a homokozó és környéke. Az emberek átalakultak. Voltak akik sunyin lesték a vékony kis testet, aki úgy tűnt, küszködve emel be minden apró lapátnyi homokot a kis vödrébe, voltak akik rá se akartak nézni, mások részvéttől lefittyedt szájjal suttogtak róla. Egyszer csak eldőlt a kis teste oldalra és nem tudta felküzdeni magát. Odaugrottam ahhoz, aki kitolta – és másik 3 gyerekre is figyelt -, hogy megkérdezzem, vajon megengedi-e nekem a kissrác, hogy segítsek ha szüksége van rá, mert szívesen teszem. Hálásan mosolyogva megköszönte és megnyugtatott, nem fog megijedni tőlem. Elárulta a nevét és annyi.

Odamentem hát, és bemutatkoztam neki: – Szia ….., Gini vagyok, itt ülök a padon, és ha megengeded szívesen segítek ha szólsz, vagy úgy látom, hogy szükséged van rá. Megengeded? Mosolygós bólogatás. Felemeltem a könnyű kis testet és beigazítottam a sarokba, köré rendeztem a játékait, majd visszaülve azt látom, mindenki engem néz, gyakorlatilag szájtátva. Konkrét.

Odahívtam a kislányomat és megkérdeztem lenne-e kedve … -val játszani?

– Mi a baja a kisfiúnak anya? – kérdezte.

– Az izmai nem működnek.

– De tud játszani? És ha elküld engem? – közben megérkeztek a barátai is körénk…

– Tud játszani, látod. És szerintem élete egyik legemlékezetesebb napja lenne, ha játszanátok vele.

– Miért?

– Mert úgy érezhetné, hogy Ő is ugyanolyan gyerek, mint ti… Összebarátkoztak, kiderült hogy 4.osztályos magántanuló, aki nem mellesleg mindig kitűnő. Amíg elballagtam a kocsihoz, hogy egy takarót hozzak a kis háta mögé – ne  vágja a kemény fa -, a „tegnapi szülők” mellett kellett elhaladnom. Épp a gyerekeket bányászták ki a homokból, miközben sunyin méregetve a fura kis szerzetet és engem, újra megléptek a karmájuk elől. Legalábbis azt hitték, hogy megléptek.

A dolgok újra és újra beköszöntenek az életünkbe, addig amíg meg nem oldjuk azokat – magunkban -. Lehet, hogy más emberekkel, és helyzetekben, de beköszöntenek. Ez egy gyönyörű és igazságos törvény… Amikor a gyermek emlékszik előző életeire – saját történetünk ITT!

Szerző: Gini Papp – Zacc

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Egy férfitől nekem duplán ér, ha könnyekről beszél 🙂 Hálásan köszönöm, hogy leírtátok nekem ezt!

  2. Sándor Borsos says:

    Valami belement a szemembe, de ezt egyáltalán nem bánom. Szeretem olvasni az ilyen történeteket, mert MINDIG meghatnak és feltöltenek…. Azt hiszem, hogy blog-függő lettem (ha szabad ilyen képzavarral élnem), de ezt nem bánom, s nem is fogom bánni soha, amíg élek…. Köszönöm az ilyen felemelő történeteket.

  3. Homolai Sándor says:

    Ginikém !

    Már megint sikerűlt füstöt csinálnod a szobámba…
    (igen hatékony a “füstölőd” :-))
    Amitől elkezdett potyogni a könnyem…

    Szeretősen .Sanyi.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!