Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Fogyatékkal élünk mind…

Épp írni készültem a témában, amikor elém jött Frontember posztja, amivel úgy egyetértek, hogy tök feleslegesnek ítéltem meg újra húzni a témát. Tovább adom a gondolatait teljes egészében, és sűrűn bólogatok hozzá:

 

 

Úgy tűnik, mostanában a komolyabb témák jönnek szembe. Talán az az időszak van, amikor inkább gondolkodni, elmélyülni, meg szembenézni kell. Kellene, úgy értem. Rettenetes érzés, hogy akármennyire próbálom magam izolálni a hírektől, szinte hetente jut az agyamba egy olyan hír, amit nem akarok hallani, tudni, érezni. Nem akarom sem a benne érintettek fájdalmát, sem a hozzá kapcsolódó égbekiáltó igazságtalanság érzését, és nem akarom leginkább azt a maró szégyent, amit én érzek mindazok helyett, akiknek kéne. Most a fogyatékkal élők általános helyzetére világított rá sokadszor ez a szilvásváradi-bélapátfalvi eset (aki véletlenül nem látta, röviden annyi történt, hogy a helyi képviselő-testület közölte első körben, hogy nem kér az értelmi fogyatékosokból, azokat ne költöztessék a városba, mert szükség nincs rájuk, plusz ezek az emberek “nem egy szép látvány, ahogy egymás kezét fogva mennek fel-alá”, bővebben itt lehet olvasni a témáról), és most már nem is akarom visszafojtani az ezzel kapcsolatos elkeseredettségemet, de leginkább szomorúságomat. Talán itt kell leírni, hogy ez a poszt több, mint egy hete hever itt, 98%-ban megírtam, felpántlikáztam szépen. Aztán nem tettem ki, mert meg kellett várni, amíg az indulat/szomorúság, a düh/mondanivaló arányok elmozdulnak a vállalható mezőbe, és tartósan ott is maradnak. Ez mostanra megtörtént…

20130927-belapatfalvi-idosek-fogyatekosok-otthona-es1

Kezdjük mindenképpen azzal, hogy nem, ismétlem NEM politikai állásfoglalást kívánok tenni. Az csak egy borzalmas, elátkozott hozzávalója ennek az egésznek, ami itt történik. A véleményem sajnos még annál is lesújtóbb, mint hogy le tudjam egyszerűsíteni korrupt, közönyös, önző és undorító politikusokra.

És akkor itt tartsunk is egy rövid kitérőt, hogy tisztázzak valamit, ami számomra nagyon fontos. Annak ellenére (vagy pont azért), mert alapvetően egy könnyed, viccelődős pali vagyok, én ezeket a kirohanásokat nem csak úgy lendületből és indulatból írom. Speciel halálosan komolyan gondolom azt, hogy a magamfajta értelmiségi környezetben felnőtt és ott élő/mozgó arcoknak annyival több és nagyobb a felelősségük pl. ezekben a témákban, hogy nem, nem ér kussolni. Ha mi sem mondjuk el, akkor ki fogja? Meg kell szólalni, oda kell menni, jelentkezni kell a témában konkrét állásfoglalással. A közöny itt is elfogadása a mocsoknak. És még valami a hangról, a hangnemről, az indulatról. A törődés, az empátia, a szimpátia, az adott ügy mellett kiállás nem megy mindig simogatós hangon. Nem megy mindig mosolyogva, és nem mindig az eltartott kisujj verzió vezet a célhoz. Hónapok óta érlelek egy hasonlóan indulatos posztot a komplett magyar értelmiség általános morális felelősségének szétcincálásával kapcsolatban. Hogy nekik, nekünk mekkora a szerepünk abban, hogy ilyen talaját veszített erkölcsi nulla lett ez az ország. Sajnos nagyobb, mint azt bevalljuk magunknak. Sajnos és hála istennek, kedves barátaim, nekünk a felelősségünk is több abban, hogy ez egy ilyen mindent negligáló, mindennel szemben közönyös, vállvonogatós egy nép lett mostanra – bevalljuk vagy sem, így van. Nem, nem érdekel, korábban milyen volt. Nem, nem érdekel sem az ezer év, sem a balsors, sem az elmúlt nyolcév, sem a dehátafidesz. Itt nem. Nem fog megint mindenki a túloldalra mutogatni, miközben ő maga adott esetben egy kurva szendvicset nem kent meg 25 év alatt, amit levitt a sarokra és odaadott egy ismeretlennek, akiről mindössze annyit tudott, hogy valszeg éhes. Nincs mire büszkének lenni. Na erről szól ez a poszt. Akit zavar, most klikkeljen. Többiekkel gyerünk vissza a témánkhoz…

Nem szeretnék a rendszerváltás előtti időkre visszanyúlni, mert az alapvetésem az, hogy az ország szinte teljes jelenlegi lelki és morális állapotát a ’90-es évek eleji reménykedés határozta, és a mostani kiábrándultság határozza meg. Meg azt is gondolom, hogy ezen problémák 95%-át 25 év alatt meg kell volna tudni oldani, ha a szándék a helyén lett volna. Meg lássuk be, akik akkor általános iskolás gyerekek voltunk, ma már szülők vagyunk 40 körül, úgyhogy nekem ne magyarázza meg senki, mire nem volt elég idő.

Nem sikerült elsajátítani 25 év alatt, hogy vannak süket, vak, kerekes székes, és 100 egyéb más módon sérült emberek, akik a szüleink, a tesóink, a gyerekeink, a barátaink. Sajnos ebben az országban szó nélkül alakulhatott és maradhatott úgy, hogy ezek az emberek kitaszított, kvázi megszégyenített tagjai a társadalomnak. Igazából durvábban bánunk velük, mint a bűnözőkkel, hisz a körülményeik nagy átlagban hasonlóak, csak hát ők ugyebár nem követtek el semmit azon kívül, hogy van pofájuk fogyatékkal élni. Az megvan, hogy a 2010-es évekre (!!!) lett egyáltalán ciki rokkant helyre állni? És az, hogy a 2 millió lakosú Budapesten a Vakok Intézete mellett sípol a lámpa a zebrán, de csak ott? A vakok sehol máshol nem járkálnak? Magyarországon a mai napig szinte minden új járda úgy épül meg, hogy az nem sűlyesztett a sarkán. A mai napig nincs átalakítva minden állami intézmény akadálymentesre. Ahogy mifelénk lekonyult füllel mondani szoktuk, annyira vagyunk Nyugat, hogy megvannak a jogszabályok, amik ezeket kötelezővé teszik, és annyira vagyunk Balkán, hogy baszunk rájuk. Nincs Braille-írás, nincs hangjelzés, nincs jelnyelv mindenhol. Lehet, hogy kötelező lenne, és van is, csak én nem látom? Nem fér be az ajtón a kerekes székkel, nem tud felszállni a buszra, meg hogy erről egyáltalán beszélni kell…Megszakad a szívem, hogy emberek állatok módjára élnek bezsúfolva eldugott vidéki nyomortanyákon. Pláne, hogy erre van EU forrás, és mi nem csinnadrattával, büszkén építjük nekik a lakásokat, sőt. Szívünk szerint elkergetnénk őket. Sérült emberek éheznek, meg 15 emberre jut egy WC? Vannak olyan emberek, akik ellopnak olyan közpénzeket, amiket sérült emberek életkörülményei javítására kellene/lehetne fordítani? Oké, nem vagyok naív, éhező gyerektől hajléktalanig, műtéti lábadozótól halottig mindenkitől mindent lopnak. De azért legalább néha írjuk már le, hogy aki ilyet csinál, az remélem wc papír lesz következő életében…

Hány és hány példát kell hoznunk, ami mutatja, hogy ez igazából nem is gond? Hogy ez az ország többi problémájához képest valójában nem hogy megoldhatatlan, de még súlyos gondot sem kellene, hogy okozzon? Főleg nem 25 év távlatában? Nekünk meg komolyan ez a szintünk? Lehetne ez szomorúbb, de komolyan? Hogyan lehetne még ennél is rosszabb a sérült embernek ebben az országban? Na az a meredek gondolat, mi?

El se kezdd a kivételeket sorolni, az embereket, a szervezeteket, az emberfeletti küzdelmet, a verejtéket, a könnyeket. Tudom. Van jó példa. Talán nem is kevés. De ameddig ilyen hírek átmennek gond nélkül anélkül, hogy az egész banda repülne, addig én a magam részéről zihálok a szégyentől. Amíg minden további élünk úgy, mintha mindenki látna, és hallana, addig kipirul az arcom a tehetetlen rettenettől. Ameddig az értelmi fogyatékos embert az átlag magyar összekeveri az őrülttel, addig itt nem történt egy kapavágás sem az ügyben. Ameddig az értelmi és fizikai fogyatékkal élők családjainak túlnyomó többsége létfenntartásért küzd, vagy egyáltalán nem tudja ellátni a sérült családtagot, akit ezért intézeti körülmények közé kénytelen (!!) adni, hogy ne haljon éhen az egész család, addig itt nem lehet eredményekről beszélni. Ameddig ugyanezek az emberek gyakorlatilag a társadalom perifériáján élnek menthetetlenül, általánosan elfogadjuk az ő diszkriminációjukat boltban és állásinterjún, mindenfajta szociális háló nélkül hagyjuk őket lógva a tehetetlenségükben, addig itt kérem ne puszilja a bicepszét az összes csinos-fiú a kampányokban minden oldalon, lehetőleg.

Végezetül kissé lenyugodva hadd mutassam be ezt a 6 éves kisfiút. Előre is elnézést kérek érte, amiért ő sem ‘túl szép látvány’, dehát ő autista. Azért is elnézést kérek, hogy háromszor is meg kellett hallgatnia ezt a dalt élete során, mielőtt ebben a szerény minőségben képessé vált visszaadni. Amíg szól a dala, esetleg érdemes elgondolkodni azon, hogy a megfelelő támogatás, és a megfelelő hónalj alá tett megfelelő kéz mit csinál a fogyatékkal élő emberrel. Mifelénk csodának hívjuk az ilyet. Ragyogó arcú tündéri kis csodának… 🙂

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Akkor költöztettem át a blogom addigi bejegyzéseit a régi helyéről ide, és minden hozzászólás és tetszik jelzés törlődött sajnos 🙁 Nekem is hiányzik, sok értékes mondat volt közöttük. Köszönöm, hogy elolvastad, és vetted a fáradtságot hozzá is szólni!

  2. Ica Juhász says:

    Meg vagyok döbbenve! Nem akarom elhinni, hogy 2013 októbere óta senki nem kommentelte ezt a cikket. Bár éppen a cikk ad választ erre. Egyébként sajnos minden szava igaz, sőt!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!