Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Adj meleget!

adjmeleget1

 

 

Évek óta csinálom önköltségen, hogy takarókat viszek ki a hajléktalanoknak.
Erre akkor kaptam rá, amikor egyszer a karácsonyi vásárban bóklásztam a Vörösmarty téren, boldogan toltam a kolbászt, hörpöltem a fűszeres forralt bort, és mindezt lefojtottam egy kürtős kaláccsal.
Megnéztem az adventi ablak nyitást a téren, meghallgattam a gyönyörű zenei aláfestést, majd megbámultam ahogy a leponyvázott szobrot légbefúvóval tartják életben.

Puha, nagy pelyhekben szállingózott a hó. Minden idillinek tűnt. Nagyon élveztem az illatokat, a látványt, erre mindig is emlékezni fogok.
Gondoltam, nincs még itt az ideje annak, hogy hazamenjek. Sétálni kezdtem.
Egészen a Bazilikáig jutottam el. A hó, már megmaradt a földön, és gyermeki boldogsággal lépkedtem az első, szűz pelyhekben, ami már selymesen takarta a járdát. Egyszer csak, a szemem sarkából inkább éreztem, mint láttam, hogy moccan valami. Oda kaptam a fejem, és valóban, egy szétszaggatott papírdoboz alatt volt valami. Vagy inkább valaki. A sötét kirakat portál beugrójában feküdt egy alak. Karton és rongyos takaró fedte az éjszakában csupán.

Az egész világom felkavarodott. Az advent hangulata messze röppent, mintha ott sem lett volna soha. Összeszorult torokkal idéztem fel magamban a szobor látványát, amit gondosan leponyváztak és áramot nem sajnálva, hőlégbefúvóval “tartanak életben”…
Rohanva tettem meg a sarokig az utat.
Az Arany János utcai gyorskajáldában  vettem egy rakás egészségtelen ételt (de akkor nem ez volt a szempont), és vissza szaladtam hozzá. Aggódtam, hogy megfagy. Dilemmáztam, illik-e felkelteni nehezen megtalált álmából ezt az embert. Aztán a meleg ételt szorongatva mégiscsak leguggoltam hozzá és halkan ébresztgetni kezdtem. Szakállas férfi arc kandikált hátrafelé, nem értette mit akarok…
– Ne haragudj testvérem, aggódtam érted, itt fekszel a hidegben… Elfogadsz egy kis meleg ételt? Sajnálom, hogy felébresztettelek, de talán megéri felkelni emiatt – mondtam picit riadtan, nem voltam már annyira biztos a dolgomban.
– Istenem – ez volt az első, ami elhagyta a száját -, nagyon köszönöm te lány! – tápászkodott fel, és vette el a kezemből a rakományt úgy, hogy közben folyamatosan a szememet nézte.

Nagyon tetszett ez a nyíltság, és már meg is fogalmazódott bennem a vágy, hogy ne érjen véget ennyivel ez az este. Megkérdeztem mindig itt tölti-e az éjszakát, mert holnap szívesen hoznék neki egy szebb, és melegebb takarót.
Felragyogott az arca, mialatt falta a meleg hamburgert. Nagyon boldoggá tettem. Miközben hálálkodott és nyelt, elbúcsúztam tőle.
Reggel az Ikeában kezdtem a napot. Felpakoltam 10 meleg takarót, majd 1 órával később a Bazilikánál voltam velük. A barátom ott várt, ahogy megbeszéltük. Rábíztam a rakományt, hisz Ő tudta a legjobban ki szorult rá igazán az utcán, abban maradtunk kiosztja a nap folyamán.
(Talán érzed, hogy nem magamat szerettem volna előtérbe helyezni ezzel a történettel, hanem az adakozás egyszerűségét és nagyszerűségét akartam megmutatni. Ráadásul, egészen biztos, hogy én alszom jobban ettől…)

Ma, egy olyan hirdetésre bukkantam, ami felmelegítette a szívemet, ezért úgy döntöttem megosztom Veled, hogy Te is érezhesd – ha nem is közvetlenül -, de közvetve a takaró osztást.
A MagnetBank kézbe vette ezt a fajta adományozási lehetőséget, így talán nem csak egy-egy rászorulót érnek el a takarókkal.

adjmeleget

Az akció valamennyi részletét ITT találod meg!

/Gini Papp/

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!