Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

A csavargó – megható karácsonyi történet

Karácsony napján történt. Los Angelesből San Franciscóba utaztunk, hogy az ünnepeket férjem szüleinél töltsük el. Péntek este indultunk, ez évben ugyanis szombatra esett Szenteste, és vasárnapra Karácsony első napja. Hogy hétfőn már dolgozni tudjunk, már vasárnap vissza kellett indulni, hiszen Los Angeles 600 km-re volt.

 

 

Általában 8 órára van szükség ehhez a távolsághoz. A gyerekekkel együtt azonban mintegy 14 órás kemény próba állt előttünk. Mikor már nem bírtuk tovább, King City-ben megálltunk, hogy együnk valamit. A helység hat benzinkútból és három ütött-kopott étteremből állt. Ezek közül az egyikbe tértünk be az utazástól kimerülten.

Egyéves kis csemeténket, Eriket elhelyeztem egy magas gyerekülésben, közben körülnéztem: “Vajon ki tartózkodik Karácsony napján ilyen helyen? Krisztus születésének reggelén? Mit keresek én itt Üdvözítőm születése napján? Ma még ünnepelni kellene, a családdal és a barátainkkal tölteni a napot, hálát adni Istennek a kellemes életért, melyben Ő vezet, és melyet sok kis szolgálat tesz értékessé!”

Miközben leültünk, és az étlapot nézegettük, gondolataim messze kalandoztak. “Vajon ki olyan boldog ebben a teremben, mint mi? Kedves gyermekek, egy boldog házasság, biztos megélhetés, és mindenekelőtt a hit, amely védőpajzsunk lehet bármilyen helyzetben. A hit, amelyet ajándékként és előjogként kaptunk. A hit, amelyből másoknak is szeretnénk juttatni a gyülekezeti munkálkodásunkon, a városban végzett szolgálatunkon és az egész életünk minden tettén keresztül. Karácsony tulajdonképpen hitünk születésének jelképe. Mi pedig itt ülünk messze gyülekezetünktől, otthonunktól, városunktól, mégsem elszakadva Istenünktől.”

Az étterem szinte üres volt. Mi voltunk az egyetlen család. A mieinken kívül nem voltak gyermekek. A többi vendég sietve evett, halkan beszélgettek, talán mindannyian érezték, hogy egy ilyen napon senkinek sem lenne szabad itt lenni. Ezen a napon még a hitetlenek is megállnak egy kicsit, hogy a békéről és barátságról beszélgessenek.

Gondolataim fonalát Erik boldog gügyögése szakította meg: “Tetete!” Kis kezecskéjével a gyermekülés fém asztallapját csapkodta. Tekintetében csodálkozás tükröződött, szemei tágra nyíltak, fintorgott, és közben fogatlan ínyét mutogatta. Kuncogott és prüszkölt – és akkor észrevettem derültségének okát – és először nem hittem a szememnek.

 

1

 

(a kép illusztráció)

Egy rongyos, gyűrött kabát, nyilvánvalóan évekkel ezelőtt volt új, agyonhordott, mocskos, foltos. Egy kitérdesedett nadrág, mely a pipaszár lábakat lengte körül félárbócosan. A cipő maradékaiból előkandikáló lábujjak, ing, melyről hiányzott a nyak. Aztán egy semmihez nem hasonlítható arc, a szája pont olyan fogatlan, mint Eriké. Zsíros, kócos haj, szőrös arc, s az orr olyan barázdás, mint a frissen szántott föld.

Távol ültem tőle, nem éreztem az illatát, de tudtam, hogy bűzlik. Csontos kezével integetett: “Na, te csöppség! Látlak ám, haver!”

Összenéztünk férjemmel: “Most mit csináljunk? Szegény szerencsétlen!” Erik tovább nevetgélt és válaszolt: “Tetete!” Minden szava visszhangra talált. A pincérnők is felfigyeltek, és néhány vendég a szomszédos asztaloknál már a torkát köszörülte. A csavargó és a kisfiam kettőse feltűnést keltett.

Egy falatot toltam Erik elé. Ő szétkente az asztalkáján. “Miért pont én?” sóhajtottam csendben.

Megjött az étel, de a társalgás folyt tovább. Az öreg ágyrajáró átkiáltott a termen: “Akarsz almáspitét? Szereted a túróspalacsintát? Nézzétek! Szereti a túróspalacsintát!”

Senki nem mulatott rajta. Alkoholista volt a pali és idegesítő. Mérges voltam. Dennis, a férjem szégyellte magát. Még a hatéves fiúnk is azt kérdezte: “Miért beszél ez az ember olyan hangosan?” Némán ettünk – Eriket kivéve, aki mindent beleadott csak azért, hogy egy országúti vándor tetszését megnyerje.

Lassan betelt a pohár. Megfordítottam a gyerekülést. Erik üvöltve forgolódott, hogy öreg barátját láthassa. Ez már aztán sok volt.

Dennis a pénztárhoz indult, hogy fizessen, és így szólt: “Fogd Eriket! A parkolóban találkozunk.”

Kiemeltem Eriket az ülésből, és megcéloztam a kijáratot. Az öreg szétvetett lábakkal, várakozóan ült pontosan a kijárathoz vezető út mentén.

“Istenem, hadd jussak ki innen, mielőtt megszólítaná Eriket, vagy engem!” Siettem az ajtó felé. Hamar kiderült azonban, hogy sem Isten, sem pedig Erik nem így gondolta.

Mikor a férfi közelébe kerültem, oldalt fordultam, hogy kikerüljem a valószínűleg rossz leheletét. Ugyanabban a pillanatban Erik, szemét legjobb barátjára függesztve, hátrahajolt és karjait a tipikus “Vegyél fel!” kisgyermeki tartásba lendítette.

Míg azon igyekeztem, hogy ne ejtsem el gyermekemet és megtartsam egyensúlyomat, egy pillanatra szemtől szembe találtam magam az öregemberrel. Erik kitartóan emelte karjait felé. A csavargó kérdőn és esengőn tekintett rám. “Megengedi, hogy karjaimba vegyem a gyermekét?” Válaszolni sem volt időm, Erik már a férfi karjaiban volt.

Egyszerre kiteljesedett az idős ember és a kisgyermek szeretete. Erik a teljes bizalom, a szeretet és az odaadás gesztusával hajtotta a férfi rongyos vállára kis fejecskéjét. Amaz lehunyta szemét, és láttam pillái alatt az előbukkanó könnyeket. Munkában megvénült, koszos kezeivel átölelte fiam testét, és megsimogatta hátát.

Talán még soha nem mélyült el ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben két ember között a szeretet. Az öreg így tartotta egy pillanatig karjában a gyermeket. Aztán kinyitotta a szemét, és rám nézett. Tiszta, parancsoló hangon szólalt meg: “Most vegye újból át a gyermeket!”

Alig fért ki belőlem a “persze”, mintha gombócot nyeltem volna. Kelletlenül adta vissza magától Eriket, vágyakozva, mintha fájdalmat okozna ezzel magának. Átvettem a gyermeket. Még egyszer megszólított a férfi: “Isten áldja meg önt, asszonyom! Karácsonyi ajándékot kaptam öntől.”

Nem fért ki más a torkomon, csak egy “köszönöm”. Erikkel a karomban mentem az autóhoz. Dennis csodálkozott, hogy miért sírok és szorítom magamhoz Eriket, és miért motyogok: “Istenem, Istenem! Bocsáss meg nékem!”

Öt év telt el az esemény óta, de egyetlen kis részletet nem felejtettem el belőle. Még mindig hatása alatt vagyok. Az Evangélium üzenetét világította meg számomra. Az irgalmas szamaritánus üzenete volt, és én voltam a pap, aki továbbment.

Jézus a leprást meggyógyította, a vaknak visszaadta szeme világát – én voltam a vak.

Isten tette fel a kérdést: “Kész vagy fiadat egy pillanatra átadni?” – miközben Ő örökre átadta nekünk Fiát.

Pontosan tudtam, mit jelent a misszió, és csődöt mondtam, mert kényelmetlen volt. “Kész vagy megalázkodni olyan helyen is, ahol nem ismernek, hogy valakit boldoggá tégy?”

Krisztus szeretete volt az, amely egy kisgyermek ártatlanságában nyilvánult meg, aki nem ítélt; a gyermek az emberszívet látta, az anya csak a mocskos ruhát.

Cselekedetek nélküli hit volt. Egy keresztyén, aki vak, és egy gyermek, aki látott.

El kellett ott némulnom, hogy tanuljak, és azután halljam, hogy egy idős ember ellentmondásos élete ellenére Isten áldását adja rám. Kisfiam szívében ismerte azt, amit én csak eszemmel tudtam: “Uram, mikor láttuk, hogy éheztél volna?”

Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg.

Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és azt a pillanatot még egyszer átélhetném, vajon mit tennék? Talán csak egyszerűen mellé ülnék, meghallgatnám, gyermekemet karjaiba tenném, tartsa addig, ameddig ő szeretné.

Nancy Dahlberg

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok Neked is, kedves olvasóm!
Gini Papp

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Krisztina Gáborné Felker says:

    Jól megríkattál ezzel a történettel <3


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!