Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Szuperapuk, akiknek sokkal több figyelem jár, és most meg is kapják!

„Sajnos megcáfolhatatlan adatok igazolják, hogy manapság nagyjából minden második házasságkötés válással végződik. Komoly sztereotípiáink vannak arról, hogy a férfiak mocskos trógerek, akik 2 hetente sem viszik el a lurkókat, nem fizetnek utánuk gyerektartást és felszívódnak a nagyvilágba, magukra hagyva a volt feleséget és a kicsiket. Rengeteg ilyen történetet ismerek, rengeteg ilyen történetet ismersz. Sajnos. De van egy kicsiny réteg, egészen vékonyka talán, akikkel senki sem foglalkozik:  ők a jó apukák.

 

 

Tisztességesen dolgoznak, hűségben és szeretetben élnek a családjukkal, foglalkoznak és játszanak a porontyokkal, nem isznak, nem ordítanak, és nem verekednek, életüket és vérüket adják az otthon melegéért. Velük nem törődik semmilyen szakirodalom, nem látják el őket tanácsokkal, praktikákkal, nem hallani róluk a buszon, a sajtóban, a közösségi oldalakon, csak szép csendben teszik a dolgukat. Kevés, klasszikus értelemben vett jó apát ismerek és pár napja leültem beszélgetni egyikükkel. Átmentem ahhoz a családhoz, akik nálam etalonnak számítanak. Jófej, laza, humoros anyuka, kiegyensúlyozott légkör, aranyos, nem debilizált és nem lelki terrorban tartott gyerekek, vicces apu, zene, tánc, meghittség, tudod, amikor valahol egész egyszerűen csak JÓ lenni, mert olyan finom meleg. Estefelé anyuka elvitte a csöppségeket aludni és én kiültem az erkélyre apuval, hiszen 12 éve barátok vagyunk, néha meg kell vitatni az élet nagy dolgait! Persze hulla fáradt volt, lerogyott mellém, aztán beszélgetni kezdtünk. Megkérdeztem hogy van, hogy telnek a napok, milyen érzés ez az apaság, meséljen nekem erről.

És akkor valami olyan történt, amilyet még nem láttam: Apu lesírta magát.

Mert minden reggel 6-kor kel, este 7 előtt nem ér haza, hülyére dolgozza az agyát, hogy a családjának mindene meglegyen, a gyerekeknek ruha, tanszer, játék, különóra, a családnak élelmiszer, autó, befizetett csekkek, hiteltörlesztés és mindeközben feláldozza magát egy olyan oltáron, ahol teljesen egyedül van, álló nap elválasztva azoktól, akik a vérei, az élete értelmei és akiket nem láthat, csak késő este nagyon rövid időre. Pedig ő szuperapu akar lenni, segíteni a feleségének, látni az utódokat felnőni, elhozni őket a suliból, oviból, labdázni, tanulni, de nem tud, mert dolgozni kell, hajtani a mókuskereket. Sok apuka menekül a munkába és akkor sem megy haza a családi tűzfészekbe, ha délután 4-kor végez, mert gyűlöl otthon lenni, de ő pont nem ilyen, neki ez fáj és minden áldott nap belehal, hogy nélkülöznie kell a felesége és a gyerekei társaságát, maradnak a hétvégék, a fűnyírás, kocsimosás, takarítás, bevásárlás és hétfőn minden kezdődik elölről. Miközben beszélgetünk, anyu mosogat, rámol, majd apa fülelni kezd, az egyik kicsi sír, rohan a szobába, mesél, nyugtat, betakar, ölel, puszil, villanyt lekapcsol, visszajön, lerogy.

– Látod Viki? Ennyi jut nekem esténként – mondja szomorúan. – Ha korábban szabadulok, akkor még elérem a fürdetést, de van olyan is, hogy napokig nem látom ébren a piciket, csak beosonok hozzájuk, megigazítom a takarójukat, beleszippantok a nyakukba, megsimogatom a kis fejüket és kiszakad a szívem, hogy nem lehettem velük napközben, nem tudom mi történt velük, milyen hatások érték őket, mit éreztek, mit gondoltak, hiányoztam-e neki, jól vannak-e. A feleségem is rettenetesen hiányzik, a kettesben töltött idő, a nagy beszélgetések, a közös programok. Úgy érzem hatalmas teher van rajtam, édes teher, szeretem cipelni őket, de beleroppanok és eltűnök, láthatatlanná válok, bedarál a munka és elvész a lényeg, az esszencia, hogy ők hárman rám várnak egész nap, én pedig csak fényképről látom őket a munkahelyemen. Szerinted normális ez?

És miért nem törődik velünk senki? Miért nem kapunk segítséget mi, apák? 

Igen, az anyáknak is nagyon nehéz, sőt, még nehezebb. A feleségem 6-kor kel, 2 gyereket visz oviba, suliba, dolgozik, értük megy, mos, főz, takarít, sebet kötöz, feltöröl, rámol, civakodást csitít, estére még nálam is fáradtabb. Ha megkéri az anyját, vagy az enyémet, akkor kap segítséget, néha átjönnek a barátnői vagy a nagynénje, de azzal ki törődik, hogy nekem meghasad a szívem?! Ha én kidőlök a sorból ki tartja el őket? Ha a feleségem kidől a sorból, mi lesz velünk? Mindent a gyerekekért teszünk, ezt tűztük ki a közös hajónkra, mégis úgy érzem, hogy a sor végén pont a gyerekekre nem jut időm, nem tudok velük foglalkozni, nem tudom nekik megtanítani azokat a dolgokat, amiket elterveztem, mikor fiatalabb voltam. Tudod, néha arra gondolok, valami természeti törzsben kéne élni. Együtt, egész nap. Én elmennék pár órát vadászni a férfiakkal, addig az asszony a többi anyukával és gyerekkel otthon lehetne, aztán hazajönnék és élveznénk egymás társaságát, egységet alkotnánk. Manapság úgy fest, lazulnak a családi kötelékek, az asszony jogosan panaszkodik, hogy alig vagyok vele, sok esetben félrekacsint ,mert törődést igényel, amit esküszöm megértek. A férj is ki-ki tekintget általában ugye, mert monoton minden nap, a gyerekek nyomkodják a mobilt és órákon keresztül nézik a tévét mert addig is csendben vannak, szóval szétcsúszik ez az egész. Mi minden este egy órát mesélünk, zenét hallgatunk és táncikálunk, de ez olyan rövid idő, nem tudom, feltölti-e a gyerekeket. Több aput akarnak, kevesebb kötelességet, több nevetést és játékot. A feleségem többet akar kapni a férjéből, azt szeretné, ha igazi végzet asszonyának látnám 15 év után is és annak látom, de péntek este 9-kor már csak annyi energiám van, hogy alsógatyában ledőlök mellé és azonnal elalszom. Szeretnék többet adni magamból, többet nekik és kevesebbet egy olyan cégnek, ami nem az életem, nem a vérem, nem a lelkem, csak a megélhetésem. Mit tudok csinálni? Ki foglalkozik azzal, hogy az apák boldogak-e?

Nem tudtam neki mit mondani, mert megszakadt a szívem. Ültünk és nyeltük a torunkat szorító gombócokat. Aztán kijött anyu, masszírozni kezdte apa vállát, meggyújtott pár gyertyát és felrakott egy Barry White lemezt, én pedig elérkezettnek láttam az időt a távozáshoz. Mosolyogva integettek utánam az erkélyről, szertettel ölelték át egymást és remélem csodálatos éjszakájuk volt, mert vannak még olyan apák, akiknek érző szív dobog a mellkasukban, akik kisfiúk lélekben és harcosok a mindennapokban, akik normális értékrenddel vannak megáldva és akikről nem beszél senki. Értük szólt ez a poszt, hogy róluk is tudjunk, igenis léteznek, nem kitalált karakterek, szeretnek, szenvednek, dolgoznak és szomorúak. Mert az anyák anyák, az apák pedig sok esetben igenis apák akarnak lenni.

Oszd meg ezt az írás bátran, ha legalább 1 szuperaput ismersz.” Bihari Viktória FB

AndorAmina

Ő itt, a mi szuperapunk. Ha Ő nincs, én sosem lettem volna anya, mert úgy éreztem, mindenki mással ellentétben, én nem erre születtem. És milyen jó, hogy meggyőzött az ellenkezőjéről… Bár a nyáron megküzdött/ünk az életéért, és az onkológián töltötte a legszebb hónapokat, a lányom visszakapta az egyik legjobb barátját, példaképét, szerelmét, az embert, aki meghatározza jövőbeni párkapcsolatait. Én pedig azt, akiről pontosan tudom, hogy a legszebb szerepében, apaként imád a legjobban létezni

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Skaldinna says:

    Mellettem egy ilyen ember van. Szép poszt volt, köszönjük


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!