Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Ezt az 5 dolgot bánták meg haldokló emberek, ápolójuk szerint

A napokban megkérdeztem egy ismerősömtől, hogy van az édesapja, akit régen láttam. Azt mondta kórházban van, napjai vannak talán csak hátra. Megrendülten kérdeztem miben tudok segíteni, bekísérhetem-e amikor meglátogatja. A válasza földbe döngölt: – Nem járok be hozzá, anyu azt mondja szörnyen sokat fogyott és már csak árnyéka önmagának. Én úgy akarok rá emlékezni, amilyen volt. Ő is ezt akarná!

 

 

Őszintén nem akartam ítélkezni, mégis megtettem magamban. Azt kiáltottam ott mélyen belül: – Te jó Isten, micsoda önzés ez? Ki nem szarja le, hogy te hogy akarsz emlékezni rá ember, hiszen szüksége van rád! Most van csak igazán szüksége rád! Ő ott volt, amikor üdvözölt a földre jöveteledkor, te pedig magára hagyod a halálos ágyán? Akkor, amikor a karodba kellene venned, mint egy kisbabát és ringatni, amikor suttognod kellene a fülébe, hogy ne féljen átlépni a fénybe?
Persze ezt neki nem mondtam, de nagyon összezavarodtam. Azt kérdeztem magamtól: – lehet, hogy van aki erre alkalmatlan? Lehet, hogy ezt nem is önzésnek hívják? De hát, mindenkinek szüksége van kísérőre amikor elhagyja a testét! Nem helyettesíthetik a nővérek és kórházi dolgozók. Miért nem akar valaki részt venni a búcsúzásban? Miért félti magát ennyire?

Nem tudtam feldolgozni. Ijesztőnek éreztem, hogy ez megtörténik valakivel, kihátrál az édesapja betegségéből, együttérzés, támogatás helyett egy mondattal lerendezi az egészet. “Úgy akarok rá emlékezni, amilyen volt”…

Ugyanakkor olyan szerencsés vagyok, hogy vannak barátaim akik a Hospice házban dolgoznak, olyanok is akik a gyerek Hospice-ben, és még olyan is, aki Hollandiában él hosszú évek óta és önkéntesként segíti át a haldoklókat ezen az utolsó szakaszon. Nem mások vagy különlegesebbek külsőre mint te vagy én, de a lelkük acél. Ha félnek is, legyőzik, mert segíteni akarnak. Egyszer talán én is alkalmas leszek a “suttogásra”, arra, hogy méltóságban segítsem haza az utazót, aki egy kis időre megtörte az Univerzum csendjét, átsuhant rajta, és itt a földön tanulhatott és taníthatott másokat.

Bronnie Ware nővér is éveket töltött halálos betegek ápolásával, az életük utolsó 12 hetében. Összegyűjtötte a haldokló emberek vallomásait, az “5 dolog, amit megbánsz a halálos ágyadon” című könyvében. A megkérdezettek szinte mind ugyanazokat a válaszokat adták. 

Nagyon figyelj, rendkívüli bölcsességek, és páratlan motivációs üzenet következik:

A teljesség igénye nélkül, néhány szívmelengető cikkem a témában:

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Melinda Kovács says:

    Szia! Az ismerősöd hozzáállása a halálhoz teljesen jó megnyilvánulása a mai halál és gyász terndjének. Most, amikor mindenhonnan az örök fiatalságra és jókedvre való törekvés özönlik felénk, olyan dolgok elfogadásának és feldolgozásának, mint az elmúlás és a halál nincs helye! Ezért lehetőleg kerüljük, nem akarunk “részt venni” benne (pedig egyszer mindenkinek muszáj lesz 😀 ), nem gyászolunk, senki sincs tapintattal a gyászolóra, hisz ha valaki pár napnál tovább mer keseregni máris jönnek a jóbaráti tanácsok, hogy “tedd túl magad rajta, éld az életed, stb. stb. stb.”, holott a gyász egy igen hosszú folyamat, akár évekig is eltarthat feldolgozni egy szeretett ember elhunytát 🙁 De ma már ez nem divat. Csak a jóra, a szépre akarunk emlékezni, és ezért képesek vagyunk a legközelebbi rokonainkat egyedül hagyni, egyedül távozni ebből a világból, ami a legszomorúbb a több ezer éves halál és gyász történelmében, mert ilyesmire eddig sohasem volt példa! A különböző történelmi korokban mindig a család és ismerősök gondozták, búcsúztatták szeretteiket, hogy megnyugvással, meghitten hagyhassák hátra az életüket. Nem véletlenül volt olyan fontos szerepe egy utolsó gyónásnak, a végső kenet feladásának, hogy megtisztítsa a haldokló lelkét, ami roppant fontos, hisz a haldokló is csak ember, aki szörnyen fél! Könnyebb volt így mindenkinek. Ma már a halál is egy nehéz teher, amit nem tudunk feldolgozni, elviselni és ahogy fentebb írtam, nem tudunk benne részt venni 🙁 Valószínűleg többségünkre, sajnos, ilyen keserű és magányos halál vár, ahol az életben maradó a saját lelkét próbálja kímélni, ahelyett, hogy az eltávozóén segítene 🙁


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!