Élet egy zárt szektában

Amikor az emberek kérdezik mi a foglalkozásom, mindig gondolkodóba esek.
Mert tényleg, mi is az?
Tanult szakmám fotóriporter, vajmi kevés időt töltöttem el benne.
Másik szakmám a titkárságvezető, ebben sem sokkal többet.
Ráadásul ha górcső alá veszem, megint élesen fellelhető a választásaimban a hatalmas kontraszt. Egy irodai molylepke és egy szabad madár. De végülis egyik sem.
Az életem számos területén fellelhető ez a fent és lent, de nem bánom, talán már bele is untam volna, ha nem így élem.

Hogy miként lettem reinkarnációs utaztató ebből a felállásból? Brutálisan kanyargós út vezetett idáig, annyi szent. És ha őszinte akarok lenni, még ma sem értem, hogy ugrottam meg a saját korlátaimat ennyire.

6 éves koromban, a szüleim gondoltak egyet, és belefogtak a Biblia tanulmányozásába egy idős emberrel, és hipp-hopp a Jehova Tanúi nevű zárt világban találtam magam röpke 26 évre. Annak minden mélységét megjártam. Talán csak annyit tudsz erről a vallásról, hogy megszólítják az embereket, mindenféle irományokat akarnak a kezükbe adni, sőt talán a lakásodba is becsengettek már, hogy mindenáron megmentsenek Téged a végső pusztulástól, az Armegeddonnak nevezett Isten ítélettől. Cserébe az Örök élet lehetőséget kínálták egy új, megtisztított földön.

Azt hiszem nagy általánosságban ennyit tudsz róluk, ugye?

Hogy is néz ki egy Tanú gyerek élete?

Induljunk az óvodától. Még élénken emlékszem ma is az utolsó karácsonyomra.
Amikor még volt nekem. Ugró békát, néger babát és rengeteg csoki mikulást kaptam, egy gyönyörű fenyő alatt bontogattam az ajándékaimat. Amikor a szüleim alámerítkeztek, vagy megkeresztelkedtek, az a nap lett számomra a földi pokol.
Soha, semmiféle ünnepen nem vehettem többé részt. Értsd ez alatt, egy tanú gyerek nem tanulhat karácsonyi énekeket – ha radikális szülei vannak -, nem ragasztgathat Télapót a tejfölös pohárra, nem énekelheti együtt a többiekkel az anyák napi dalocskákat, és a többi. De ha nem ennyire szélsőségesek a szülők, akkor “csak”, nem vehet részt magán, az ünnepen. Azaz nem hogy a nagymamája, de az édesanyja sem fog elmenni az anyáknapi ünnepségre, és ha Őt bent felejtik addig, a kispadról nézi, ahogyan a többiek az anyukájuknak énekelnek, szavalnak. És igen, meghasad a kicsi szíve.
Emellett, míg a társai hazamennek játszani, Ő egy héten 3-5-ször, attól függ mennyire szorgalmasak a szülei, van hogy este 7-től 9-ig a Királyságteremben ül, és hulla fáradtan végig bóbiskolja a gyülekezeti programokat. Van, hogy ezután még meg is büntetik otthon, mert nem figyelt, vagy nem szólt hozzá az előadásokhoz.
Az agymosás legfejlettebb szintjét művelik.

Ezután jön az iskola, ahol még nagyobbak az elvárások. Itt már “kereszteletlen hírnökként” szeretik számon tartani a gyerekeket a vallás tagjai, de a szülők is.
Aktívan húzzák magukkal a házról-házra végzett prédikálásaikra, ha akarja ha nem.
Az én időmben ez azt jelentette még, hogy a kommunista ünnepeken annyira sem vehettem részt, hogy a kék vagy vörös nyakkendőt a nyakamba kössék.
Mivel a szüleim nem mentek be külön megbeszélni a tanárokkal, hogy miért vagyok ilyen szélsőséges, saját magamért kellett kiállnom számtalan esetben, amikor az igazgatói irodában kötöttem ki ez okból.
A társaim csúfoltak, és kiközösítettek, a tanárok megbélyegeztek, a szüleim pedig távol tartották magukat ettől az egésztől, ők csak elvárták, hogy iskola után menjek a gyülekezetbe és noha este 10 után tudtam csak lefeküdni a számtalan összejövetel mellett, teljesítsek maximálisan az iskolában is, ami számomra gyakorlatilag egy mindennapi Golgota volt.

Anyák napja egy JT gyerek szemével… 

Az elvárásoknak megfelelően igyekeztem jó keresztény lenni, hogy ha már az iskolában és a játszótéren nem fogadtak el, legalább a gyülekezetben ismerjenek el, és vegyenek emberszámba. Előadásokat tartottam 10 éves koromtól fogva. Kis számú és Népstadionnyi ember előtt is. Amikor kimaradtam az iskolából mert egy hirtelen döntés hatására átmentem esti gimibe, és nappal állást vállaltam a vám hivatalnál, hirtelen a felnőttek világában találtam magam. Rám szakadt, az egymást kidumáló, képmutató emberfajta nyomása is. Évekig nem tudtam feldolgozni, hogy a felnőttek is olyanok mint az iskolástársaim, csak talán még rosszabbak. Egyszer hallottam, amint a vallásomról beszélnek a hátam mögött és idiótának neveznek. Szörnyű érzés volt.
És mivel nagyon komolyan vettem a vallásom összes rám kényszerített parancsát, nem álltam fel a szocialista ünnepségeken az Internacionalé és Himnusz alatt.
Az elvárásnak megfelelően, egyedül Isten előtt voltam hajlandó “meghajolni”. Becitáltak – szinte gyerekfejjel – a munkaügyi vezetőhöz, akivel 1 órás zárt ajtós beszélgetésem volt a deviáns viselkedésemről. Fel akartak jelenteni, és besúgni, ami akkoriban még ment. Az Őrtorony és Ébredjetek folyóiratokat rejtegetni kellett, mert a rendőrség szúrópróbaszerű kiszállásokat tartott a tanúknál. Éjjel gépelgettem 8-10 példányban ezeket, mert nem volt csak egy nyomtatott formája egy gyülekezetnek. Majd dugdosva osztogattuk. Magánházakban voltak a gyülekezetek, amiket a rendőrség megfigyelés alatt tartott. Voltak barátaim, akik katonai szolgálat megtagadásáért 3-4 évet ültek Baracskán. Szinte gyerekek voltak, alig 18 évesek, és a Bíróság előtt kellett a hitüket megvallani és a fegyverviselést megtagadni, mert ezt várták el tőlük. Sokukat látogattam, és vérzett a szívem értük.

Professzora lettem a vérkérdésnek, mert a tanúk nem engedik semmilyen körülmények között sem a vértranszfúziót beadni a gyermekeiknek, és Ők maguk sem fogadják el.
Ha ez mégis előfordul, annak komoly következményei vannak!
Ráfeküdtem a témára, és kiokosodtam milyen helyettesítő módszerek és alternatív megoldások lehetnek még. Mert igen, rettegtem attól, hogy nem velem, de a testvéreimmel előfordulhat olyan baleset, ahol erre szükség lehet.
Az egyik fő bűn, a vér elfogadása:

A szüleim mindeközben kettős életet éltek. Az otthonunk az állandó káromkodás, szitkozódás, és verés üde színfoltjává vált. Mindenkitől és mindentől tiltottak.
Egyedül prédikálni járhattam el otthonról szabadon. Megfulladtam ettől.
Ezért 16 évesen eldöntöttem, hogy ebből el kell menekülnöm. Persze ez nem olyan egyszerű, mint ahogy ezt az ember gondolja. Ebből csak egy házasság a kiút egy fiatal lány számára. Egy olyan házasság, ami egy másik tanúval köttetett.
Mivel a tanúk között nem találtam egy épkézláb fiút sem, ezért egy “világi”-val ismerkedtem össze. Ez hatalmas csapást jelent ezeknek a családoknak.
Hiszen mindenki potenciális veszélyt jelent  a gyermekükre nézve, hogy elviszik a szektából. Maradt az a verzió, hogy a viszonylag szabad lelkű fiút behúztam magunk közé. Bibliát tanulmányozott nagy ütemben, és megkeresztelkedett, ahogy azt tőle elvárták. Tudta, hogy ez az én “áram”. Megtette, és mivel nehéz sorsúként nevelkedett, alkoholista anya, leszarom apa árnyékában, egy új család reményében is tette ezt.

(Ez a téma nem könnyű számomra, de úgy érzem ki kell bontanom még egy ajtót a szívemen a saját gyógyulásomhoz, és a Te tisztánlátásodhoz. Amennyiben érdekel a folytatás, kérlek hagyj itt számomra erről egy-két sort…)

Addig is további információk más tollából: ITT

A történetem folytatása ITT!