Élet egy zárt szektában II.

Előző bejegyzésemben olvashattál nagy vonalakban a gyerekkoromról. Azért nagy vonalakban, mert nem tudtam fogom-e folytatni. Valahányszor átfutott rajtam, hogy le kellene írnom ezeket az emlékeket, azzal beszéltem le magam róla, hogy mindez lehet, hogy csak szardobálás. Én pedig erre nem vagyok hajlandó. Nem hibáztatni akarom a körülöttem élőket, hiszen már régen elfogadtam és bedolgoztam magamba a történetet. Mivel a szüleim mind a mai napig a gyülekezet tagjai, igazán nem akartam, hogy bántódásuk essen miattam. De történt valami, ami ezt megváltoztatta bennem végérvényesen.

1 évvel ezelőtt, amikor utoljára látogatták meg őket a Vének, negyedszerre is beadták a derekukat, és döntöttek; engem, valamint a családomat soha többé nem engednek be a lakásuk ajtaján. Ami még csak hagyján, de bennünket, testvéreket (mind a négyen elkülönültünk, vagy kiközösítettek bennünket) tiltani akarnak egymástól, vagy befolyásolni arra, hogy ne tartsuk a kapcsolatot. Mivel két húgom (és a gyerekeik) velük laknak kényszerűségből, folyamatosan azt hallják, hogy ha tartják a kapcsolatot velem, és az öcsémmel, kiteszik Őket az utcára. Nos, ha elolvastad a vénekről szóló leírást, akkor egy mézes-mázos maszlagot kaptál, lerövidítem számodra. A Vének, a gyülekezet felett basáskodó hóhérok. Itéletvégrehajtói szerepük sokkal hangsúlyosabb bármi másnál. És ezt Ők nagyon élvezik. Naná, hogy élvezik, mert a való életben általában a leghétköznapibb életet élik, ahol nincs lehetőségük az önkényurat játszani. A körülöttem élő Vének például, villanyszerelők, telefonszerelők, ÁNTSZ-es karbantartók, víz-gáz-fűtés szerelők, asztalosok, lakatosok, tehát olyan emberek, akiknek mások parancsolnak… Ebből adódóan, ez remek lehetőséget nyújt számukra, hogy ezt a feszültséget másokon vezessék le “szeretetteljes fegyelmezés” címmel. Ezek az emberek lehetnek akár huszonévesek is már, cserébe annyit várnak el tőlük, hogy a vallás törvényeit betartsák és “példaképei” legyenek a nyájnak… Nem viselhetnek szakállat, vagy tetoválást, rövid hajuk kell, hogy legyen, maximum a jegygyűrűt nézik jó szemmel rajtuk. Feddhetetlen életmódot várnak tőlük. Ha ez már a felszínen meg van, a jelölt megfelelt. Szóval, apámékat is egy ilyen vén tanította 1-2 évig, a keresztelkedésükig. A tanuk nagyon adnak a külsőségekre és mások véleményére, ezért csak akkor mennek be egy ajtón, ha férfi is tartózkodik otthon. Egy nő és egy férfi nem tanulmányozhat együtt kettesben. Semmit nem tesznek, ami okot adhat a szomszédságnak arra, hogy paráznáknak gondolhassa őket. Ennek ellenére, egy szép napon, ez az idős vén kettesben maradt velem 6 éves koromban, míg a szüleim kimentek a szobából, és a térdére ültett, majd szuszogva a bugyimba nyúlt. Mire anyámék visszajöttek, a világomat nem tudtam. Hosszú hetek küzdelme volt míg attól való félelmemben, hogy megismétlődik, elmondtam nekik. Beszéltek az öreggel, akit megfeddtek a gyülekezetben, de ennyi. Életem első szexuális tapasztalatát így gyűjtöttem be egy férfitől. Anyám nagyon komolyan vette az új hobbiját, és prédikált éjjel nappal.

Engem otthon hagyott az öcsémmel, majd Őt később óvodába adta és a pár hónapos húgommal zárt kulcsra, és ment el bibliát tanulmányozni, vagy csak terjeszteni a “jó hírt”. Szó szerint reggeltől-estig voltam a picikével kettesben, akit el kellett látnom gyerekfejjel. Akkor még textil pelenkával, melegített (mikró nyista) anyatejjel… A tudatalatti gyönyörűen törli azokat az emlékeket, amitől megdöglene az ember. Erre akkor jöttem rá, amikoris a minap találkoztam egy régi szomszédunkkal (alattunk lakott), és Ő simogatta meg sajnálkozva az arcomat ezen szavak kíséretében: – Jaj drága kislányom, hányszor ki akartam hívni a gyám hatóságot miattad! – Miért?! – Mert annyit sírtál! Soha nem hallottam gyereket ennyit sírni. Nem emlékszel rá, hogy anyád mindig bezárt, és elment, ott hagyott a húgocskáddal? Te pedig kenyérmorzsákat dobáltál le az erkélyről és hangosan sírva kérlelted azt aki meghallja, hogy szabadítson ki titeket onnan! – Nem, erre nem emlékszem – mondtam, és tényleg nem. Arra igen, hogy egész nap egyedül voltam vele, és hogy még a vidékről felvonatozott nagyanyámat se tudtam beengedni, mert nem volt kulcsom az ajtóhoz. Ő kintről, én bentről magyaráztunk egymásnak. Közel 4 órát várt anyámra a lépcsőházban, és a  környéken aznap. Sokkal inkább emlékszem arra, milyen érzés volt az első Emlékünnep. Nagy várakozás volt bennem, mert néhány hónappal ezelőtt kerekperec elmondták nekem (6 évesen), hogy minden, amit eddig hittem halott. Nincs Télapó, Húsvéti nyuszi, többé nem ünneplünk ilyen hazug ünnepeket, mint Karácsony, Születésnap, Névnap, vagy egyebek… Gondoltam de jó, legalább egy ünnepünk maradt, még talán az is elég lehet, ha jó.

No, hát valami ilyesmit képzelj magad elé… Az előadás 1 órában ecseteli mi történt Jézus halálának előestéjén, majd magát a meghurcolását, megveretését, megkínzását, majd megfeszítését festi elénk élénk képi világgal. Épp egy 6 éves lelkének való. Körbe adják a pohár vörösbort (én is megfoghattam, rácsodálkozhattam, majd tovább adhattam, hurrá!), ami Krisztus kiontott vérét jelképezi, majd a kovásztalan kenyeret, a pászkát, ami a testét. Az utolsó vacsora leírásának pontos lekövetése zajlik. Majd a szokásos ének, ima, és oszolj! Az egyetlen ünnepem ez volt. Minden évben. De legalább kötelező volt. A hangulatom ezt követően mindig az “adjatok egy borotvapengét!” jegyében zajlott. Minél nagyobb lettem, annál morbidabb érzés volt, hogy ez az egyetlen ünnepem. Jehova tanúi híresek arról, hogy agymosást mindig megfélemlítéssel végzik, leginkább zsenge gyermek korban kezdve azt. Itt áll egy meseszép példája ennek, amiben Lót feleségének halálát elemzik:

Olvass erről többet a hátborzongató kifestő kapcsán. A születésnapok likvidálását soha nem értettem, hiszen az élet ünneplését éreztem alatta, semmi egyebet. Akárhányszor kérdeztem rá, mindig 2 bibliai példát kaptam az arcomba, melyek halállal értek véget. Ergo, az üzenete ez: Ne ünnepeltesd magad! (Mára ennyi gyerekek, mert kifáradtam még az emlékezéstől is… 😀 Folyt.köv.)