Amikor elkezdtük működtetni az Adj egyet ajádékba! mozgalmat, rengeteg támadás érte. Az emberek zömében élt a gyanú, hogy hiábavaló minden próbálkozás, ez nem az az ország, ahol működni fog. Mert az itt élők önzőek, magasról tesznek arra, mások miben szenvednek hiányt, és egyébként is, az ott hagyott +1-ek le lesznek nyelve, sosem jut el a rászorulókhoz. (És most maradjunk csak ezeknél a kételyeknél.)
Természetesen az idő az ellenkezőjét igazolta. Több száz helyen hagyható a szükséget szenvedők részére szinte bármi, gördülékenyen működik a kiadás oldala is. Ahol elakadás van, segítséget kérnek.
Számomra fontosabb, hogy személyesen győződjek meg erről, mint hogy filozofálgassak róla, ezért sűrűn használom a csatlakozott helyeket vendégként is.
Látom milyen nagyságrendben okoz örömet a pult mindkét oldalán ez az ügy.
De ez az éremnek csak az egyik oldala. Számos esetben látom, amint az emberek “jók”. Amikor lehajolnak, és segítőkezet nyújtanak. Ezt én is is minden esetben megteszem, amikor módomban áll. A napokban olvastam valakinek a “döntéséről”, amit szeretnék tovább adni, mert hiszem, hogy ha már egy ember is utánozni akarja/meri a példáját, nyertünk vele.
“Néhány napja történt velem, hogy már nagyon sok barátomtól hallottam, hogy van egy nagyon jó gyorsétterem a Kálvin téren, ami kifejezetten tésztákra szakosodott. Többször gondolkodtam már azon, hogy el kellene menni kipróbálni, de valahogy sosem vezetett arra dolgom, éhesen.
Míg nem pont egy szomszédos épületbe kellett mennem, tárgyalni egy üzlettársammal, és úgy éreztem ez az a pillanat, amikor összekötöm a kellemest a hasznossal. Korábban oda értem, hogy meg tudjak ebédelni. Ki is kértem a „bolognai spagettimet”, ami sajnos a várakozásokat alulmúlta és diszkréten fogalmazva nem nyerte el a tetszésemet. Dühöm a csalódottság érzetével keveredett, amikor is felálltam és célba vettem egy kukát, hogy én márpedig kidobom. Ekkor pillantottam meg egy idős hölgyet, aki feltehetően fedél nélküli. Összeszedve a bátorságomat, hogy hátha nem kerget el, oda vittem neki és megkérdeztem, hogy nem venné tolakodásnak, ha felajánlanám, mert nekem nem ízlik, de hátha neki megfelelő lesz. Természetesen elfogadta a Hölgy, sőt megjegyezte, hogy az elmúlt 8 hétben nem evett főtt ételt, tehát pont jól is jön.
Persze azzal, hogy nem dobod ki, hanem visszarakod a hűtőbe, nem fog jóllakni senki…”
(Forrás: Segítettem.hu )
Kedves Laci!
Remélem egyre több ember lesz képes átlépni a saját korlátait, és adja oda másnak azt, amire neki nincs szüksége. Nagyon kellenek ezek a történeteket, ne szűnj meg leírni őket… 🙂
Szeretettel ölellek!
Örülök, hogy eljutott eddig a kis történetem, remélem ezzel is sikerül ötletet adni, azoknak akik szeretnének segíteni, csak nem tudják hol kezdjék el! Illetve nekik tökéletes a kis honlapom a http://www.segitettem.hu, ahol nagyon sok hasonló történetből lehet ötletet meríteni! Illetve köszönöm, Papp Gini, hogy a publikálással is segíted a “munkámat”. 🙂