Hajléktalant fogadott örökbe Angyalföld

SÁNDOROM…

Ismeretségünk ez év tavaszán kezdődött.
Rendszeresen elsétáltam mellette a Pozsonyi úton.
Láthatóan hajléktalan, de mindig a lehetőségekhez képest ápolt, gondozott, sosem ittas embert láttam ott nap, mint nap.
Nem kéregetett, csak ült és kisrádióján hallgatta a világ híreit, hogy ne maradjon le semmiről.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tudok-e segíteni vmiben.
Azt mondta: – Nem, kedves köszönöm.

Én nem szoktam kéregetni. Hosszas unszolás után, csendben csak annyit szólt, hogy esetleg valami élelmiszert.
Így ismerkedtünk össze. Ő lett az én kosztosom.
Most már 3 emberre főzök.
Pár napra rá, bemutatkoztunk egymásnak.
Innentől kezdve már messziről integetünk, ha meglátjuk a másikat az utcán.
Örült, hogy a nevén szólítják, hogy látják. Egyre többen…

Összefogtunk páran, és beprotezsáltuk annak a háznak a lakóközösségénél, akinek a kapujában üldögél.
Több lakógyűlés eredményeként 10 napja megengedték, hogy a pince egy részében, ahol van mosdási lehetősége és van egy wc is, este 7 és reggel 7 között ellegyen.
Van ágya, de még sok minden jól jönne. Zseblámpa, mert ott nincs áram. Ceruzaelem a kisrádiójába. Stb. Persze ezt nem ő mondja, hanem én…
Sosem kérdeztem semmit.
Mindig annyit mondott magáról, amennyit akart. Így tudtam meg, hogy 66 éves, volt vasmunkás. Végig dolgozta az életét. Boldogan sepreget a ház előtt, összeszedi a szemetet, mindig hasznossá teszi magát. Pedig senki nem várja el tőle. De Sándorom ilyen. Most boldog. Nagyon. Mi meg szeretjük. Én nagyon…

Forrás: Amon Henriett, XIII.kerület-itt lakunk

/Érdemes olvasgatni a XIII.kerületi bejegyzés alatti kommenteket!/