Fiatal pár áll az illatszerrel és háztartási vegyi áruval kereskedő üzletlánc boltjának pénztáránál. Nagyon rosszul öltözöttek.
Az asszony mellett babakocsi, benne az új generáció, a testet öltött jövő.
A férj elkeseredetten kotor pénztárcájába, egyre kisebb címletű bankjegyek kerülnek elő, aztán a csöri: húszasok, tízesek, ötösök. A pénztáros kislány előtt két, bőröndnyi csomag pelenka, ő pedig vár türelmesen.
A férj végül feladja, átteszi párja kezébe a pénzt, és halkan annyit mond:
– Az egyiket visszaviszem.
Szürke gyapjúfelöltős, kalapos, idősebb úr lép ki a sorból, tartok tőle, most fogyott el a türelme, reklamálni fog a fiataloknál, miért nem előbb számoltak? Megfogja az apuka karját.
– Várjon, fiatalember.
Tárcájából előveszi az üzletlánc pontgyűjtő füzetét, és odaadja a pénztárosnak.
– Erre jár húsz százalék kedvezmény, mert betelt. Ha úgy sem elég a pénzük, kérem, a maradék összeget hozzám üsse be, kisasszony!
A fiatalok hálálkodnak, a férfi legyint, látszik rajta, hogy zavarban van. A házaspár végül távozik pelenkástul, babakocsistul. A kalapos úr visszaáll a helyére a sorba, a mögötte álló férfi pedig megszorítja a könyökét:
– Ez szép volt, Miklós.
A kalapos ismét legyint, hagyjuk.
(illusztráció)
“Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!”
Ezeket a sorokat József Attila írta, 1922. novemberében.
Hát rakjuk meg végre azt a nagy-nagy tüzet, barátaim! Fogjuk meg végre egymás kezét, öleljük át egymás vállát, karoljunk egymásba nagyon szorosan. Mert azt, ami a következő két-három évben ránk vár, ez a nemzet másképpen nem lesz képes túlélni.
Erről szerettem volna írni ma, kedves olvasóm.
A sorozatból – a lenti képes ajánlóban lévőkön kívül -, ITT is találsz még!
(Forrás: Molnár Péter)
(Gini Papp)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: