1995. november 18-án Itzhak Perlman, a neves izraeli hegedűművész a színpadra lépett, hogy a new yorki Lincoln Center Avery Fisher termében koncertet adjon.
Ha már az ember fia/lánya valaha volt Perlman koncerten, tudhatja, hogy a színpadra lépés nem kis mutatvány Mr. Perlman számára. Gyermekkorában átesett egy gyermekbénulás járványon, ezért két oldali mankóval jár. Látni őt, ahogy lassan átsétál a színpadon lépésenként, néha fájdalommal teli már önmagában ez a látvány. Méltóságteljes léptekben ér a színpad közepére, ahol leül a székére, leteszi a mankóit a földre, majd előre teszi egymás mellé a lábait. Aztán lehajol, felveszi a hegedűt, az álla alá helyezi, majd int a karmesternek, hogy készen áll. A zene felcsendül. Napjainkra Perlman hallgatósága már megszokta ezt a rituálét. Csendben megvárják, amíg a mester végigsétál a színpadon és előkészülődik, aztán hegedülni kezd.
De ez alkalommal valami rosszul sült el. Ahogy befejezte az első néhány ütemet, az egyik húr a hegedűjén elszakadt. Lehetett hallani, ahogy pattan egyet a húr, mintha egy pisztoly sült volna el a teremben. Mindenki számára világos volt, hogy mi történt, s az is, hogy most minek kell következnie. A hallgatóság azt várta, hogy bizonyára a zene megáll, a mester felkel a székből, majd a rituális műveletek elvégzése után lesétál a színpadról, hogy egy másik hegedűt keressen, vagy találjon egy új húrt a sajátjára. De nem ezt tette. Várt egy pillanatot, becsukta a szemét, aztán intett a karmesternek, hogy újrakezdhetik a darabot.
A zenekar elkezdte, és folytatta úgy, ahogy abbahagyta. Olyan szenvedéllyel és energiával játszott, s olyan tisztaság sugárzott át a játékán, amilyet a legtöbben még soha nem hallottak.
De hisz mindenki tudja, hogy ez lehetetlen! Végigjátszani egy szimfónikus művet egy 3 húros hegedűn? A hallgatóság tudta ezt és ezen sorok olvasói is tudják, hogy ez nem lehetséges, de Itzhak Perlman ezen az estén visszautasította ezt a nézetet.
Lehetett látni, ahogy folyamatosan újrakomponálja a fejében a zeneművet 3 húros hegedűre. Egy ponton úgy tűnt, mintha az egyes húrokat áthangolná időlegesen, hogy olyan hangokat szóltasson meg rajtuk, ami a szokásostól teljesen eltér. Ezek a húrok így olyan hangokat szólaltattak meg, melyeket még soha előtte.
Amikor befejezte, döbbent csend áradt szét a teremben. Aztán az emberek felkeltek a székükből és ujjongani kezdtek. Elképesztő tapsvihar söpört végig a nézőtéren, annak minden sarkából hallani lehetett, ahogy az emberek extázisban ünneplik a mestert. Mindannyian állva tisztelegtek a világhírű művész előtt, ordítottak és kiabáltak, a nézőközönség igyekezett valahogy viszonozni azt, hogy mennyire értékelik a művész Úr zsenialitását, s hogy mit meg nem tett értük, hallgatókért.
Ő csak mosolygott letörölte az izzadságot a szemöldökéről, majd felemelte a vonóját, hogy csendre intse a hallgatóságot. Mindenféle dicsekvés nélkül, szerényen és visszafogottan megszólalt: “Tudják, néha a művész feladata kitalálni azt, hogy mennyi zenét lehetséges elővarázsolni azzal, amije megmaradt.”
Micsoda mondat, és micsoda hozzállás ez! Talán az élet egyik definíciója is lehetne, nem csak a művészeknek, hanem mindenkinek. Itt van egy ember, aki az egész életében a 4 húros hegedűn való játékra készült, aztán egyszer csak egy koncerten 3 húrral találja magát szembe, ezért a zenét végül ezzel a 3 húrral szólaltja meg. Mindezt úgy, hogy a megszólaló muzsika csodálatosabb és emlékezetesebb volt, mint szinte bármi, amit előtte 4 húron játszott.
Ezt az analógiát használva talán érdemes lenne emlékeznünk arra, hogy ebben a gyorsan változó, válsággal teli, elidegenedő világban, melyben élünk, ne csak a 4 húrral – vagyis a teljes “kényelmi eszköztárral” – legyünk képesek “rázendíteni az életre”, hanem amikor ez már nem lehetséges, akkor azzal is, amennyink ebből megmaradt.
(Forrás: Ivi, alias Józsi bácsi, akivel abszolut rokonlélek vagyok)
(Gini Papp)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: