Azért vannak a jó barátok…

Mindig is azt tartottam, hogy barátból egyszerűen nem lehet több, csupán egy-kettő. A többiek közel állhatnak a szívemhez, de más besorolásban. Haver, cimbora, pajtás, bulihaver, bármi más… de a barát az valami egészen más.
A barát az, akitől tanulsz. Valami fontosat. Lehet, hogy csak egy dolgot az életben, de a szövetségetek azért jött létre. Ezt sokkal később látod meg csak.
Ez a történet éppen erről szól. A barát lélekformáló erejéről.
Arról, milyen mély hatást képes gyakorolni ránk. 

“Már több mint két évtizede annak, hogy Györgyi barátnőmmel egyszer együtt utaztunk a villamoson, de mostanában ismét eszembe jutott. Gyakran eszembe szokott jutni, pedig máskülönben nem túl jó a memóriám. De ennek a beszélgetésünknek valahogy lélekformáló ereje volt a számomra.

Nagyon sok év telt el azóta, hogy Györgyit utoljára láttam. Külföldre ment férjhez, és mivel akkor még nem volt internet, megszakadt a kapcsolatunk. Kivételesen szép lány volt, de leginkább a lelke volt kivételesen szép.

Szóval egyszer együtt utaztunk a villamoson. Ültünk egymással szemben, és nézelődtünk ki az ablakon, vagy a csaknem üres villamos utasaira. Az átellenben lévő ablak mellett egy asszony ült egyedül. Megakadt rajta a szemem.

(A kép illusztráció)

Erősen ki volt sminkelve, sokkal harsányabban, mint ahogy azt a kora megengedhette volna. Látszott, hogy nagy gonddal festette ki magát, de azon az idős arcon azok az erős kontúrok és színek… taszítónak találtam.
Fiatal voltam még, alig túl a tinikoron. A tinik gyakran kíméletlenül és gyorsan ítélkeznek. Akaratlanul is az futott át a gondolatomon: Ez a nő nem fogja fel, hogy hány éves? Nem látja, hogy bohócot csinál magából?

Észrevettem, hogy Györgyi is az asszonyt nézi. Egyszer csak közelebb hajolt hozzám, és így szólt:
– Hát nem megható?
Elcsodálkoztam. Minden egyéb jelző eszembe jutott volna arról a nőről, de az, hogy megható, semmiképpen.
Meglepetten bámultam Györgyire.
– Megható? Micsoda?
– Hogy mennyire szeretné, hogy szeressék – felelte Györgyi, s közben megindultan nézte a nőt.

Szívembe vésődtek Györgyi szavai. Közel harminc éve annak, hogy elhangzott ez a mondata. Györgyi talán nem is emlékezne rá. Nekem azonban azóta is segít, hogy ítélkezés helyett meglássam az emberekben a szeretet utáni sóvárgó vágyat.”

(Gini Papp)

/A történet forrása: Canadahun/