Meddig cigányozzák még egymást az emberek?

A blogom azért is született meg, mert a kirekesztést szeretné megszüntetni. Lehetséges, hogy gyermetegen naivnak érzed ezt a próbálkozást, én még sem adom fel. Egy nyugalmas pontot akartam csinálni, ahol úgy pihenhet meg az átutazó, hogy nem talál uszítást, megkülönböztetést, csak békét. Bennem egyetlen kirekesztés munkál még mindig – és nem könnyű ezt belátni -, méghozzá a kirekesztők kirekesztése. Amint megírok egy bejegyzést a másságról, biztos lehetek benne, hogy a torkomnak esnek. Vagy egymás torkának  – egy csoportban -, amit nem szeretek. De figyelek és azon gondolkodom, vajon miként lesz ennek egyszer vége?
Mikor tanuljuk meg, hogy ez pont olyan dedós viselkedés, mint annak idején a játszótéren? Miért vesszük a bátorságot, hogy egymás színét, hovatartozását, világlátását bírálgassuk, elítéljük?

Amikor az alábbi bejegyzést olvastam, már tudtam, hogy itt a helye. Adom, ahogy kaptam:

„Vargajózsikák”

Egy ideje bennem van, hogy megírjam Varga Józsika történetét, de először „nemfontosnak” tartottam. Az elmúlt hónapok -évek nyomasztása miatt mégis kibukik belőlem pár mondat. Nyomaszt nagyon, ahogy habzóan megtanultunk „cigányozni” és a cigányozás kezd „érdemmé válni”. Már az érezheti szarul magát, aki csendben van. Vagy adjisten odavet egy halk „ezt így nemkéneket”. Mára lassacskán a „cigány” jelző is kevésnek bizonyul, „muszáj” még legalább egy „büdöspatkányt” is hozzámondani. Gyomorszorító kommentektől fröcsög a net. Mit érezhet egy cigányember amikor ezeket olvassa? Mondjuk egy olyan, aki nem nyír ki minden nap legalább két idős embert, vagy nem veri szét baltával a kutyája fejét?! Félreértés ne essék: eszem ágában sincs védeni őket. Mert nincsenek Ők, és nincsenek mi. Mi emberek vagyunk, egy részünk szemétláda, egy részünk gyilkos, egy részünk csaló és egy nagyobb részünk pedig próbál tisztességben küzdeni a mindennapokban.

22 évvel ezelőtt – fél évig- óvónőként dolgoztam egy XIII. kerületi oviban, kiscsoportososokkal. Volt nekünk egy Varga Józsikánk. Kis dagi vasgyúró, aki legtöbbször bűzlött a doh és szarszagtól. Egy nagyon csálé sztk szemüveg fityegett az orrán, amolyan fül mögé kapaszkodós fajta. Legtöbbször komikusan ferdén állt az orrán, erre emlékszem. Józsika volt a csoport mumusa. Nemtom hány szülői panaszt hallgattam végig amiatt, hogy mint egy kis tank végiggördül a többieken. Nem tudott játszani. A játékok szerencsések voltak, ha túlgördült rajtuk és nem vette őket észre. Gyakorlatilag pillanatok alatt képes volt összetörni bármit, ami az aprócska kezeibe került. Úgy kezdtük a napot, hogy a dadus alaposan megmosdatta és a szülők által behozott ruhákba átöltöztette. A kolléganőm egy percig sem titkolta, hogy utálja „a Vargát”. Folyamatosan a nyomába járva üvöltözte, hogy „már megint Varga?!”. Teszem hozzá zárójel nélkül, hogy a többieket a keresztnevükön szólította. Csak a „problémás” kis cigánygyereknek nem járt ez alanyi jogon.
Nem mondom, hogy élveztem ezt a pár hónapot Józsikával. Hazugság lenne azt mondani, hogy olyan nagyon próbáltam volna kompenzálni azt, amit a kedves váltótárs elkövetett ellene. Elviseltem és azon voltam, hogy legalább különbséget ne tegyek. Azután elérkezett a családlátogatás ideje. És akkor nagyon megütött valami . Józsika és vagy négy tesója egy egy szobás putriban élt. Nem szoba konyhás, hanem egy helységes „lakásban”, ami volt vagy 18 mn. Gyakorlatilag csak matracok voltak, már semmi nem fért el benne, talán egy lavór és udvari klotyó. Józsika és a tesok boldogan püfölték egymást, birkóztak a dohos ágyon. Közben felszabadult boldog vigyor ülte meg arcát, mert itt nem ordibált érte senki. Püfölte, mert egy szem játék nem volt otthon. A tömény szegénység és a nyomor nézett velem szembe, ahogy álltam az udvaron és néztem befele az „otthonába”.
Miért is vártuk el egy percig is, hogy vigyázzon a benti játékokra? Miért gondoltuk azt, hogy agresszív és egy percig sem gondolva arra, hogy neki ez a „leteperem a másikat” az egyedüli játék? És miért volt Ő egyedül az, aki a vezetéknevét üvöltve lett megszólítva?

Józsika azóta már Józsi lett és fogalmam sincs mivé cseperedett. Nem akarok jósolni, de ezzel a starttal kevés eséllyel tanult tovább, remélem, hogy legalább az áltit megcsinálta. Hogy volt egy emberséges pedagógus, aki a keresztnevén szólítva kereste az okokat és legalább annyit mosolygott rá, mint az osztálya többi tagjára és legalább az iskolai órákban próbált bepótolni valamit abból, amit otthon nem adhattak meg. Egy gyerek megérdemel egy mosolyt, apró emberséges gesztusokat. Sok apró gesztus alakítja azzá, amivé lesz ha „nagy lesz”. Ha csak tüskéket dobálunk felé, akkor benne is gyűlölet lesz. Ki is kezdi?
„”Nem érdekelnek” a „cigányok. „” Nem fogok kategóriákban gondolkodni senkiről. Mindenki megérdemli, hogy a tettei alapján méressen. Nem, nem fogom felmenteni, a gyilkosokat, akármilyen a bőrszínük. Ha az én szeretteimet bárki bántaná, tőből tépném le a fejét. Nem keresek mentségeket senki tettére. Felnőtt ember felel értük. A gyerek viszont megérdemli, hogy gondoskodást kapjon, ha csak egy szó vagy egy mosoly formájában is tudjuk azt megadni. Csak Józsika története mély nyomot hagyott bennem. 18 éves pályakezdő voltam akkor és most 22 év elteltével is gyakran eszembe jut és ezért most „kiírtam magamból”.
Nagy köszönettel Bercsák Nórának!

Közreadta: Gini Papp – Zacc