A hajléktalan emberek között rendkívül sok tehetség van. Talán ha vásároltál már Fedél nélkül újságot, olvastál néhány verset, novellát tőlük. Én imádom őket, nem véletlenül vettem a fejembe, hogy valamilyen módon létrehozok egy hajléktalan rehabilitációs központot, ahol a tehetséggondozásnak is helyet adok.
November 20-án, Barabás Lívia kirakott a Facebookra egy posztot, amiben leírta, hogy parkolás után adott 200 forintot egy hajléktalan férfinak, aki a szélvédőn ezt hagyta.
“A minap, mikor parkoltam a sulinál a szokásos helyen, volt egy hajléktalan bácsi, aki asszisztálta a parkolásomat, én cserébe adtam neki 200 Ft-ot. Mikor visszaértem a kocsihoz, ezt találtam a szélvédőn egy borítékra írva:
Köszönöm…
Furcsa világ ez…
én már fölülről nézem?
Emberek báván vonulnak –
teli tárcával, üres szívvel
lelketlen krözvisok; nincstelen-
koldusszegényen.
Itthagynám ugyan néha, maradni
ugyan minek? Lábtörlőül
néhány rongy-kis senkinek?
Mennék, de valami itt maraszt:
néhány tiszta lelkű ember,
s hogy remélve várok tavaszt.
Tavaszt: a lelkek új tavaszát
mikor a nyomorultat az,
ki duskodik, nem lépi át,
Lehajolni a nyomorulthoz
néha minden, bár szinte semmi
Teljesített kötelesség: embernek lenni!
Vers volna ez… vagy csak
valamiféle köszönöm?
Boldogság, ha véletlen néha
EMBERBE ütközöm…”
Gyönyörű, ugye?
Az én, személyes történeteim közül itt találsz egyet, amelyet ajánlok szeretettel.
Közreadta: Gini Papp – Zacc
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: