Körülbelül 2 évvel ezelőtt egy késő őszi napon sétáltam épp hazafelé, mikor egy enyhén lecsúszott pasas, nagy pakkal a hátán megszólított, egy utcát keresett. Volt valami furcsa keserűség a hangjában, mint kiderült néhány hónapja elvesztette a munkáját, utcára került és feljött pestre szerencsét próbálni, hátha csurran-cseppen neki valami. Beszélgettünk még néhány sort, útba igazítottam, majd elköszöntünk.
Egy hét múlva a megszokott útvonalamon észrevettem őt egy padon ülve, magába roskadva, kiderült nem kapott munkát, és kezdi feladni. Megsajnáltam, adtam neki 500 forintot és tovább álltam. Innentől kezdve az a pad lett az otthona, ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár, ott volt a padnál és csak nagyon ritkán ment el onnét. A nagy hidegeket úgy húzta ki, hogy pár méterre a helyétől volt egy irodaház, melynek oldalában egy nagy teljesítményű ventilátor kellemes meleget fújt ki 0-24-be az utcára. Azért nem ment hajléktalan szállóba, mert egyszer aludt ilyen helyen, és mire felébredt ellopták mindenét, ezért inkább maradt az utca. Kemény dolog az utcán élni, néha láttam nagy fekete foltokat az arcán, és mikor kérdeztem, hogy mit történt vele, csak annyit válaszolt, hogy szóra sem érdemes.
Jól rendezett, rendszerető ember volt, reggel mindig beágyazott, lefedte a padját egy bordó takaróval és sosem hagyott kuplerájt maga után. Az esetek 90%-ban olvasni láttam, akár nappal volt akár éjjel, az utcalámpa gyenge fényénél bújta a talált könyveket, jó hatással volt rá, érződött a fogalmazásán és a szókincsén, szeméből pedig értelem sugárzott. Az idők során az utcakép meghatározó részévé vált, az emberek megszokták és elfogadták őt, gyakran láttam, hogy letesznek mellé friss pékárut, kisebb csomagokat, egy-egy üveg bort, ételhordóban különféle kajákat, vagy némi aprót. De, hogy továbbmenjek, tavaly karácsonykor kapott valakitől egy télikabátot, és még ugyanazon a télen mástól pedig egy egész jó kis bakancsot, és egy téli sapkát. Gyakran láttam, hogy az emberek megállnak és beszélgetnek vele, néha egész csinos 20-as – 30-as nőkkel diskurált önfeledten. Volt egy seprűje, és ha épp nem olvasott, ráérősen sepregette a környék járdáit, el tudom képzelni, hogy ezért kapott némi aprót az irodaházból vagy a környékbeli boltok tulajdonosaitól.
Néhány hete arra lettem figyelmes, hogy egyre többet fekszik a padján, nem nagyon megy sehova, ült és feküdt, már olvasni sem olvasott, levert volt és rosszkedvű. Láttam már párszor betegen a 2 év során, de mindig felépült, gondoltam is, hogy majd dobok neki valami C-vitamint ha arra járok. Előző héten eltűnt. Már vagy 5 napja nem láttam, el sem tudtam képzelni mi lehet vele. Pont mikor már kezdtem aggódni, egy cetlire lettem figyelmes, melyet a padjának a háttámlájára ragasztott fel valaki: „Ábrahám Sándor elhunyt 2014 November 21.-én a Szt. János Korház Belgyógyászati Osztályán. Isten nyugosztalja!”
Ami ez után történt hihetetlen számomra. Elkezdtek szaporodni a mécsesek a padon ahol élt, nappal és éjszaka, mindig égett néhány. 6 nap telt el, és több mint 40 mécsest, és néhány szál virágot helyeztek már el. A padhoz érve a járókelők megállnak, elhallgatnak majd egy kis idő elteltével némán tovább állnak. Tegnap láttam egy nénit, aki ott állt, és a könnyeivel küszködött.
Fura és szokatlan ez az egész nekem. Ebben a rohanó világban elmegyünk egymás mellett, átlépünk a másikon, nem segítünk, inkább eltakarjuk a szemünket, mint ha mi sem történt volna, önzőek vagyunk és közönyösségbe burkolózunk. Erre itt van ez az Ábrahám Sándor nevű fickó, és a története, ami megérintette az embereket, és segítették őt mindenki a maga módján, és még halála után sem felejtik el, hanem csenddel és tisztelettel adóznak az emlékére. Pedig „csak” egy koldusról beszélünk a Rózsadomb aljában. Meg vagyok hatva, és jó látni ezt az egészet.
Ezt a történetet ennek a jó embernek a tiszteletére írom, és hogy maradjon Róla valami kis emlék az utókor számára.
Ábrahám Sándor
(köszönet érte Zankay Pirosnak, aki privátban küldte el nekem a képet!)
Szerző: Rejtő Dávid
Vigyél takarót egy hajléktalannak, a MagNet Banktól, ingyen!
Menhely Alapítvány – éjjel-nappal hívható – telefonszáma, ha segítségre szoruló fedél nélkülit látsz: 1/388-41-86
/Most kaptam ezt az üzenetet, amit külön bejegyzésbe is felteszek, mert ezt már sokan nem fogják újra megnézni, és tudniuk kell róla:
“A telefonon történt kérése kapcsán ezúton megküldöm Ábrahám Sándor Mihály köztemetésével kapcsolatos tudnivalókat.
Temetés módja: ravatalozás nélküli hamvasztásos temetés.
Köztemetés helye: Újköztemető.
Köztemetés ideje: 2014. 12. 30. 9 óra
Sírhely: 34-1/93.”/
Ne már Gábor ☹ … semmi remény a változásra?
Uristenenis igy fogok hamarosan járni…de ugy vélem a mi sorsunk legfelemelőbb dolga a “megváltó halál” a szenvedéstől valo szabadulás.
Egy hajléktalan….
Ja, ők csak átutaltak rám 🙂 Azzal nem tudok mit kezdeni sajnos 🙂
A srác valamikor Hódmezővásárhelyi születésű volt, a családja több éve kerestette sajnos eredménytelenül. Az igaz hogy vájár volt amit lehet róla tudni Pécsen tanulta a szakmát. Hogy mitörtént vele az örök rejtély marad.
a lajk.hu -n olvastam.
Gábor, hol olvastad, hogy pesti volt? Budapest van a címben, ha arra gondoltál.
Ez nem pesti volt!
A II. kerületben a Lövőház utcában élt a padján…
Jó nyugdíja is volt, de lakása,otthona, családja nem volt szegénynek.
Jó humorú, irodalomszerető, olvasott ember volt, vájár létére. A padja körül tisztaságot, rendet tartott.
Isten nyugosztalja Sándort!
Magyarországon a hajléktalan téma, tabu! nem szabad erről beszélni senkinek sem, sőt még el is ítélik aki fel meri hozni, főleg politikai körben. A hajléktalanokat üldözik Magyarországon! Több országban éltem, francia-német-spanyol-holland-Afrika-és még sorolhatnám, de mindenütt segítették a szerencsétlen embereket. Egy versemmel tisztelgek előttük és boldog karácsonyt kívánok, természetesen nem lesz az, de a szavakat már megszoktuk, hiszen mi kicsi polgárok kevesek vagyunk, míg akinek sok pénze van mert politikai karöltökkel rabolt azok kiröhögik és elítélik a hajléktalanokat.
A hajléktalan!
Járom a várost, lépteimet nem számolom,
Célom nincs, nem vár otthonom,
A megyek, nem aggódik emlék családom,
Az utcák, a kukák, a kitaszítottság az én világom.
Ver az eső, a hideg csontjaimat nyüvi,
Csak megyek, a betegség testemet szövögeti,
S kit érdekel, fájdalmamat a lőre feledteti,
A cigaretta füstje ítélt magányomat ködösíti.
Családom tett a szennybe s a bűnözés szélére,
Mert új partner akadt partneremre,
A bírók jogaikat zabálva ítéltek éhinségre,
Paragrafust köpködve dobtak az utcai szemétbe.
Alszok a szemét halmazon, s álmodom a szépet,
Mert HAJLÉKTALAN vagyok, érzem az érzelmet,
Az aljas bíróság s családom tönkretették életemet,
BECSÜLJENEK! Hisz énem embernek született.
Az emberek kerülnek, kinézetem riasztja őket,
A koldulástól nem feledtem gyenge öregségemet,
Tudom, egyszer az utcán megkapom a szemfedelemet,
Letakart újsággal jelzik kihűlt testemet.
Senki sem fog keresni a temetőben,
Csak egy HAJLÉKTALAN a jelzetlen földben,
Valaha gyermek s apa voltam éltemben,
De azért tiszteljenek emberi értékeimben.
Anatole Hongrois Paris.
Valamiért a társadalom, elfogadóan kezeli a hajléktalan problémát, mint az embereket pusztító rákot…. tudomásul veszik, és valahogy kerülik, nem tudnak mit kezdeni vele… pedig ez a társadalom, nem emberbarát, és nem azért dolgozik, hogy az egyszerű emberek problémáját megoldja. Így ha valaki ilyen helyzetbe kerül, bizony, nagyon nehéz elfogadni, hogy őt a társadalom azon rétege bélyegezte meg, amelyik hatalmon van, mert ők megtehetik!!! Elvehetik a lakását, földönfutóvá tehetik a családot, és röhögve meghozhatnak olyan rendeleteket, hogy ez még törvényes is legyen… ilyen országban élünk, és ezt mindenki megélheti, ha nem kellő nyelv csapással rendelkezik. Pedig az élet, az emberség ott kezdődik, hogy nem hagyom magam megalázni, még akkor sem, ha mindenemet elrabolják és mindenkimet elszakítanak tőlem… A MAGYAR EMBERNEK, bizony ez az ismertető jegye, a tisztességes, emberség. Mindegy, milyen környezetben él, a magatartása mutatja a személyiségét, mert nincs más ami vagyona lenne. Borzasztóan szomorú, hogy nagyszerű emberek lesznek ennek az önző, lelkiismeretlen, egymást taposó kornak az áldozatai.
Én azért egyet nem értek.Itt azt írják,hogy mindenki szerette és sajnálja,ami vele történt.Akkor miért nem segített rajta senki?Annyi ember szerette,és látszott rajta,hogy jó ember,akkor nem egykis aprót vagy kabátot kellett volna csak adni neki.Be is lehetett volna fogadni,vagy esetleg valami munkát szerezni neki,hogy tudjon egy olcsó albérletet fizetni.És ha látták,hogy beteg,akkor miért nem vitték azonnal kórházba?Nem c-vitamint kellett volna pár nap után odadobni.Ennyit erről.
Egy hasonlóan tisztességes, üzlet előtt söprögető, kidobált könyveket olvasgató, udvariasan köszöngető fiatalember anyukám lépcsőházánál is álldogál a XIII.Budai Nagy Antal utcai troli végállomáson.
Nyáron a Jászai M.tér felőli oldalon a cukrászdából kap vizet, teát. Télen anyukám szomszédasszonya figyel erre. Kb. 6 éve él a környéken.
Sajnos a lépcsőházban lévő ügyvédi iroda kitiltotta a kapualjból, így azt mindenféle odapiszkító részegek vették birtokba.
Régen még tőlem is elfogadott élelmet, de mivel rendszertelenül járok Mamához, más környékbeliek látják el rendszeresen, és nem szeret pazarolni, tárolni meg semmi nem tud, ezért udvariasan visszaadogatja az ajándékaim.
Csak az alvása nem biztosított, pedig igyekszik tisztán tartani magát, most pedig egy szép kabátot is kapott.
Teljesen egyetértek azzal a fb hozzászólóval, aki inkább ilyen emberekkel telepítené be a való világ házat, ami kiugrási lehetőséget is ad a tehetségesebbeknek.
Ez azért elég hátborzongató Manó 🙂 De azért remélem, legalább jó helyre került az a bunda mégiscsak 🙂
Az Oktogon és a Körönd között van egy megszünt kínai étterem, előtte aludt mindig egy meghatározazhatatlan korú férfi, télen, nyáron. Minden hajnalban ott jártam el dolgozni, majd este haza. Idővel kialakult egy köszönő viszony közöttünk, bár az ürge nagyon tartózkodó volt mindig. Sanyarú helyzetét látva reggelente letettem a fejéhez egy szendvicset és egy üveg teát, nyáron kávét, amit a feleségem készített nekem. Egy hideg téli éjszaka kivittem neki még az Erdélyben vásárolt, de soha nem hordott hatalmas birkabundámat, ráterítettem. Hétvégenként leraktam neki 1-2 sört a nagybevásárlásból, csak bólintott mindig. Roppant hideg téli reggelen megyek, nem mozdul…lerakom a szokásost…megyek másnap reggel..és ott van még az előző reggeli is. A 3. nap látom, hogy szépen kitakarítva a kapualj, leklórmeszezve bőséggel….3 mécses pislákol…majd az oktokonnál a villanyosra várva megpillantok egy fiatal ürgét…az én…vagyis…szóval a birkabundában.
Az írás jó. Zeng-bong mint, ahogy a harangok is, akik mindenkiért szólnak. Köszönet érte.
Még ez is megtörténik. El kell rajta gondolkodni, meddig tart az emberség. Ja és hol kezdődik. Nyugodjék békében!!
Ámen.
Ismertem Sándort, többször is elbeszélgettünk. Bár nem a környéken lakom, az iskolai gyakorlatomat a környéken végeztem, s mindig megálltam nála beszélgetni. Egy ideje nem jártam már arra, így megdöbbenéssel és szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét elment egy értékes ember.
Mindketten irodalomszerető emberek vagyunk, együtt beszéltük ki József Attila, Radnóti verseit. Gyakran vittem neki forró kávét, péksüteményt.
Hiányozni fog Sándor!
Meg tudnátok mondani, hogy hol van ez a pad? Én régebben voltam vele jóba, mikor a korlát utcában lakott, de onnan elköltözött és nem tudtam hová. Egyébként az nem igaz, hogy koldus volt, tőlem sose kért pénzt, ha nagyon nullán volt, akkor igen, de mindig megadta. Ami azt illeti, nyilván vannak hátrányai, de ő szeretett az utcán élni, megtehette volna, hogy elmegy a külváros egy eldugott zugába egy olcsó albérletbe, de ott nem találkozhatott volna ennyi emberrel, lételeme volt, hogy értelmes emberek vegyék körül, ezért lakott szerintem a vár oldalában a korlát utcában is, aminek a környéke pl sok egykori írónak és költőnek volt az otthona.
Alapjában aki hajléktalanná válik, nem az alkoholizmus miatt van. Az utána következik, a kilátástalanság a magány miatt. Nehéz ezt a létformát elviselni. Sándor erős ember lehetett lelkileg, de fizikailag ő is megtört. Szomorú történet, béke poraira.
Sajnálom ami Sándorral történt. Nagy hiba volt, hogy a rendszerváltáskor minden, még működő vállalatnál az első ténykedés az volt, hogy az ún. “vattaembereket” elküldték. (Ezek általában sm, udvar takarító, fuss ide-oda beosztású emberek voltak képzettség nélkül, esetleg 6- osztállyal.) Tudom sokan fújolnak, de minden vállalat elbírta azt a 2-3 szerencsétlen sorsú embert tartani. A munkásszállón fillérekért lakhattak, a konyhások elrakták nekik a maradék ételt, és szép csendben elvoltak. Ez a könyörtelen kapitalista kitaszította őket. Nagy létszámuk miatt kezelhetetlen lett a helyzet. Szégyen, hogy ilyen megalázó helyzetbe kerülhettek, és persze ahány ember, annyiféle tragédia. A gesztus, amit halála után tett a környezete szép, de sajna a konok embernek nem lehet segíteni.
Árpád Levente Major: Ölellek…
Mennyi degenerált hülye ember van… Ez a cikk arról szólt, hogy volt egy hajléktalan ember aki korábban elvesztette a munkáját és feljött Pestre hogy próbálkozzon. Nem sikerült neki. És ezután sokan segítettek neki ahogy tudtak, ruhával, pénzzel, ennivalóval. Ez az írás arról szól, hogy voltak akik próbáltak segíteni egy szerencsétlenül járt emberen. Nem a szokásos “alkoholista” szöveggel rázták le a hajléktalant hanem segítettek neki ahogy tőlük telt. És Sándor sem az a tipikus alkesz hajléktalan volt hanem egy értelmes, normális ember. Akik ezt nem értik azok dugják vissza a fejüket a se@@ükbe és inkább maradjanak csendben.
Szívembôl szóltál
Én megkönnyeztem ezt az írást, függetlenül a stílusától… Mert mögé kell látni, magunkba kell nézni. Nem elítélni valakit csak azért mert úgy fogalmazott, ahogy. Magunkba nézni, hogy mi ,,csak” ennyit is megtettünk-e már bárkiért? Hogy írtunk róla néhány sort…… És ítélkezni csak annak van joga más felett, aki az utolsó falatját is képes megosztani a rászorulókkal….Nyugodjon békében Sándor!
Kedves Mázli, a tett cselekedetet jelent. A szemlélés nem cselekedet. A cikkírás sem. Legalábbis ebben a helyzetben nem. A stílus pedig nem könnyed, hanem végtelenül dilettáns.
Szomorú történet ez, még szomorúbb a cikkíró/blogíró hozzáállása, aki úgy beszél mintha teljesen normális volna, hogy valaki “idővel az utcakép részévé válik”, az emberek elfogadják, sőt megszokják a jelenlétét. Az egész cikkben valamiféle hamis szentimentalizmus uralkodik, ami már az elején is érzékelhető ” két évvel ezelőtt egy késő őszi napon sétáltam épp hazafelé”. De a legnyomasztóbb a végén: “meg vagyok hatva és jó látni ezt az egészet”. Mitől is van ez a meghatódottság? Attól ,hogy néhány gyertya és egy tábla van egy padon arról, hogy itt élte le egy ember élete utolsó két évét. A gyertya és a tábla, de ez a cikk sem segít ezen a halott emberen. A törődés, az étel, a tényeges cselekvés segített volna, akár civil szervezeteken, de magányszemélyeken keresztül is. Tőled is kedves blogíró, nem pedig a nézelődés “ha esett, ha fújt, ha tél volt, ha nyár”. Egy pad nem lehet otthon. És ha valami elvetélt ötlettől vezérelve a jövőben is blogírásra adod a fejed, tartózkodj olyan mondatoktól, hogy “beszélgettünk néhány sort”, “dobok neki c-vitamint”, mert ezek a mondatok csak arra jók, hogy még inkább bemutassák felszínes és igencsak a valóságtól eltévedt gondolatvilágodat.
Nelli, én fordítva látom ezt. Ő tett VALAMIT egy másik emberért, talán amennyi tőle tellett… DE TETT! A stílus azért “könnyed”, mert nem magát akarja tömjénezni. Én értem miért így, és ezt…
Ez egy szomorú történet, de még szomorúbb az írás színvonala és a cikkíró hozzállása. Úgy ír, mintha az teljesen normális lenne, hogy valaki “az idők során lassan az utcakép meghatározó részévé válik”, megszokják és elfogadják őt az emberek. Könnyű érzékenykedni a meleg szobából. “Fura és szokatlan ez az egész nekem… Ebben a rohanó világban elmegyünk egymás mellett”. Igen, Te is elmentél a hajléktalan mellett…
Valóban nehéz segíteni a másikon. Ténylegesen, megfogva, felemelve a földről azt. De legalább ne tegyünk úgy, kedves Cikkíró, hogy ha gyújtunk két gyertyát és táblát emelünk, akkor megtettünk mindent, ami tőlünk embertársaink segítése érdekében telhet. “Meg vagyok hatva és jó látni ezt az egészet”. Lehet, hogy neked jól esik, de a gyertya és ez a cikk egy halott emberen már nem segít. Az segített volna, ha még életében több, tényleges törődést kap. Akár Tőled is. Ételt, segítő kezeket, nemcsak elnéző és sajnálkozó tekintetet. A halállal mindenki felmagasztalódik, de ettől még fázott és éhezett azon a padon, teljesen egyedül. Ezen túl pedig, legközelebb tartózkodj olyan mondatoktól, hogy “beszélgettünk néhány sort”, “dobok neki c-vitamint”, mert ezek a mondatok is csak arra jók, hogy bemutasság végtelenül szegényes és felszínes gondolatvilágodat.
Azt írja nyugalmazott vájár volt.A bányába dolgozott embereknek azért elég szép nyugdíja van.Nem igaz,hogy nem találhatott volna valami kis albérletet
Egyre többen kerülünk azonos oldalra, valószínüleg ezért figyelünk jobban egymásra,mert egyre többen félnek attól,hogy velük is megtörténhet bármi.
Ez egy szomorú történet! De azt nem értem hogy miért nem fogadta be valaki ezt az embert ha ilyen jó embernek tartoták inkább hagyták meg halni kitnt a padon ez nem más mind példa mutatás és a szöveg irója az meg egyenesen egy seg fej föleg az a mondatával dobok neki c-vitamint! Budapest rózsa dombbb szar szar
Ez szàmora érthetetlen dolog ha szeret az embert akkor miért nem adtak neki egy kis kuckot ha rozsa domb aljàba volt és a történet íro miért ir olyat hogy dobok neki c vitamint undorito példa mutatàs ott hagytàk télen nyàron meg fagyni és gondolom tűdö gyûladàst kapot gratulàlok könyig hatotam budapest
Ez a rendszer váltás előtt, nem volt. Azt büntették aki nem dolgozott, vagy lopott. Ma saját családjuk üldözik el, az embereket, akinek nincs munkájuk. Nekem nem nem tudják átírni a történelmet, mert megettem a kenyerem javát. Munkásszállók voltak, és aki nem dolgozott börtönbe került. Ma a Politikusok többet loptak, mint a bűnözök annak idején. Nem rég azt hallottam, hogy börtönöket építenek. Szívesen kiválogatnám kik kerüljenek oda, igazságossan, és kiérdemelten !!!