A fotós úgy küzdötte le félelmét, hogy lefotózta a halált… (fotók)

Érdekes, hogy míg a szülőszoba előtt szinte tömegesen toporognak a hozzátartozók az új élet fogadására, az út végén nagyon kevesen képesek szeretteik mellett maradni és elkísérni őket az alagútig. Míg érkezésünkkor csacsogás és nevetés vár bennünket, távozásunkkor a csend nehezedik ránk. Pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a szavakra. A megnyugtatásra, együttérzésre, a szeretetre. Végtelen magány. Csak kettesben maradunk. Mi és az ismeretlentől való félelem…

Walter Schels fotóművész rettegett a haláltól, olyannyira, hogy mikor édesanyja elhunyt, nem volt hajlandó megnézni a testet. Túl a hetvenen Schels úgy döntött, leküzdi félelmét, és ehhez egy nagyon bizarr módszert választott – embereket fényképezett le a haláluk előtti és közvetlenül utáni pillanatokban. A fekete-fehér portrék az ismeretlennel való harcot jelképezik, a melléjük kapcsolt szöveg pedig megismerteti velünk a holtakat, és azt, miként küzdöttek – a maguk módján – a halállal.

Walter Schels

Schels és társa a berlini kórházakat járva kereste meg a képeken szereplő haldoklókat – és meglepődtek milyen kevesen utasították vissza a felkérést. Folyamatosan a közelben voltak, hiszen a halál nem előre bejelentett időpontban érkezik. Noha érzelmileg igen megterhelő volt, Schels rájött, hogy a fotók egyfajta sírfeliratnak számítottak a haldoklóknak, akik gyakran izoláltnak érezték magukat már előre gyászoló családjuktól.
“Olyan jó, hogy ezt csinálja“ – idézte Schels az egyik haldokló férfit. “Senki nem hallgat meg, és senkit sem érdekli, milyen is ez valójában.”
A fotós többé nem fél a haláltól, és rájött, hogy a társadalom még mindig rosszul közelít az elkerülhetetlenhez. A képei talán hozzásegítik a világot, hogy egy kicsit jobb hely legyen, mert segítenek szembenézni a legrosszabbal, és a haldoklókat emberibb fényben mutatják meg.
“Minden eltűnik, ami nem volt valódi” – mondta Schels. “Akkor vagy a legigazabb, igazabb, mint előtte bármikor.”

1. Jan Andersen 19 éves korában tudta meg, hogy HIV-pozitív, és 27. születésnapján sokkolták az orvosok a hírrel, nincs már sok neki hátra, mert a vírus a rák egy ritka fajtáját váltotta ki nála. Jan nem panaszkodott. Rövid és heves harcot folytatott – majd megadta magát az elkerülhetetlennek. Az utolsó időszakban még a legapróbb érintés is fájdalmat okozott neki, mégis azt kérte anyjától: tartsa karjaiban az utolsó pillanatig.

2. Elmira már valószínűleg a tumorral együtt született, nem sokkal utána már az egész agyán átrágta magát a kór. Egy ragyogó napsütéses napon Elmira légzése végleg leállt. A kislánynak van egy ikertestvére is, ő szerencsére egészséges.

3. Klara Behrens tudta, hogy már nincs sok hátra: “Amit igazán szeretnék, az az: lesétálni az Elba partjához, leülni a kövekre és belelógatni a lábam. Ezt csináltuk gyerekként, mikor tűzifáért mentünk a folyóhoz. Ha újrakezdhetném, minden másképp csinálnék. De van második lehetőség? Nem hiszem. Hiszen abban hiszel, amit látsz. És csak azt láthatod, ami ott is van. Nem félek a haláltól. Csak egy leszek a millió, milliárd homokszemből a sivatagban. Az egyetlen dolog, ami rémiszt, az a haldoklás. Mert nem tudhatod, mi fog történni.”

4. Hat hónappal 57. születésnapja előtt Wolfgang Kotzahn nyugdíjas könyvelőt sokkolta a hír, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákja van. “Igazi sokk volt. Sosem foglalkoztam a halállal, csak az élettel. Meglepett, hogy ilyen könnyedén belenyugodtam. Most itt fekszem arra várva, hogy meghaljak. De minden nap kiélvezem az életet. Sosem figyeltem például a felhőket. Most minden teljesen más szemszögből nézek, minden felhőt az ablakon át, a virágokat a vázában. Hirtelen minden nagyon fontossá vált.“

5. Maria Hai-Anh Tuyet Cao készült az utolsó pillanatra, a teljes elszakítottság állapotában kívánta fogadni a halált. “A halál semmi. Elfogadom a halált. Nem tart örökké. Utána, ha találkozunk Istennel, szebbek leszünk. Csak akkor térünk vissza, ha az utolsó pillanatban még mindig kötődünk egy emberhez.”

6. “Senki nem kérdezi, mit érzek” – mondta Heiner Schmitz a halál felé vezető hosszú úton. “Mert mind be vannak szarva. Annyira elszomorító, ahogy megpróbálják kerülni a témát, mindig másról beszélnek. Nem értik? Meg fogok halni! Csak erre gondolok, minden pillanatban, mikor egyedül vagyok.”

7. Waltraud Bening szeretett volna otthon meghalni, de férje úgy érezte, nem tudná elviselni. Ez nagyon fájt a nőnek. Három hétig feküdt kórházban. Pezsgőt ivott és gyönyörködött gyermekeiben. De egy napon nyugtalan lett és szomorú. “Azt akarom, hogy a férjem idejöjjön” – mondta. Bening úr nem sokkal később az ágy szélén ült. Utolsó beszélgetésük után – melynek témája örök titok marad – az asszony nem ivott többet, másnap pedig nyugodtan szenderült örök álomba.

8. Michael Föge-nél 50. születésnapja után az orvosok agytumort állapítottak meg. Hónapok alatt a daganat elpusztította beszédközpontját, lebénította jobb kezét és arca jobb felét. A kórházban Föge napról napra többet aludt, majd egy nap nem ébredt fel.

9. Élete során Elly Genthe kemény, ellenálló asszony volt. Mindent egyedül oldott meg. Gyakran mondta, hogy inkább meghalna, mint hogy ne tudjon gondoskodni magáról. Pedig ez az idő eljött. Noha a kórházban remekül gondosodtak róla, csak azt várta, mikor jön el érte a halál. Pár nappal később, mikor ez bekövetkezett, menekült volna: “Nem akarok meghalni!” – mondta.

10. Michael Lauermann menedzser volt. Munkamániás. Egy napon összeomlott. A kórházban azt mondták: agydaganat, gyógyíthatatlan. Lauermann nem akart a halálról beszélni, inkább az életére gondolt. Hogyan menekült át a határon Németországból Párizsba. Tanulmányaira a Sorbonne-on. Baudelaire, utcai zavargások, forradalom, nők. „Szerettem az életet” – mondta. „Nos, most vége. Nem félek attól, ami jön.” Senki sem volt mellette, ő akarta így. Az élete nem ilyen volt. De nem bánt meg semmit. Még a betegsége is okozott neki némi örömöt. Szabadság, egyszerűség, egyfajta súlytalanság. Úgy érezte, a teste egyszerűen feloldódott. Nem volt fájdalma. „Hamarosan meghalok” – mondta. Három nappal később gyertya égett a szoba előtt – jelezve, hogy meghalt.

Forrás 1.,2.

Már többször említettem a blogban, hogy az egyik hivatásom a reinkarnációs utaztatás. Én sem születtem ezzel, sőt akik olvasnak tudják, hogy teljesen másfajta ideológiában neveltek. Az utam sokfelé vezetett, és egy ponton találkoztam ezzel a blokkoldó módszerrel. Azonnal szerelembe estem vele, mert nem csupán elakadást szüntetett meg. Ott és akkor bizonyosságot nyert nálam az, hogy igenis átutazók vagyunk “csupán”. Szó szerint megboldogulunk. Halálunk egy egyszerű aktus csupán. Megszületni sokkal nehezebb, mint elmenni. A távozás legnehezebb pontja, mentálisan elengedni azt a személyiséget, felvett karaktert, akit megszerettünk az életidőnk alatt. Nem könnyű elengedni a kapaszkodást szeretteinkbe – akikkel persze akkor jövünk újra, amikor szeretnénk, de ezt akkor nem látjuk reálisan -. Ragaszkodunk mindenhez és mindenkihez. Az Egónk nem enged. Mégis – cirka 70 előző életembe történt utazásom után – biztosan állíthatom, mindannyian halhatatlan, örök utazók vagyunk.

(Ahogy a szívem fölé varrva, ezt a tükör oly sokszor visszhangozza számomra.)

A témához kapcsolódó írás: Amikor a gyermek emlékszik az előző életeire!

Szerző: Gini Papp – Zacc