A lányom születésének másnapján, amikor már gondolkodni is tudtam, nem csak a szülés alatt szerzett traumák emlékei kergették egymást bennem, a kezembe fogtam a picinyke, alvó kis testet, és csodálgattam. Néztem a pirinyó kezecskéit, a cseresznye száját, a finom pihékkel borított fejbőrét. Szerelembe eshettem vele végre, már csak Ő volt és én, nem az orvosok, és az elcseszett szülés. Megszagolgattam, és azon gondolkodtam milyen szentséges illat ez, most érkezett a földre még csak. Szeplőtelen, tökéletes, isteni. Figyeltem a békésen szuszogó babát, majd végigsimítottam a kerek kis pofiján, mire szétlökte karjait, kezét és ujjait kimerevítve felsírt, mintha megrémült volna valamitől. Közelebb húzta picinyke testéhez a végtagjait, mintha megpróbálna belekapaszkodni valamibe.
És akkor megértettem valami fontosat.
Most már visszafordíthatatlanul itt van, földi ember.
A halandóságra szültem.
A HALANDÓSÁGRA!
(Amina és én)
Azt hiszem itt kattant be igazán a nagyfokú felelősségtudatom is vele kapcsolatban. Leesett a tantusz minden tekintetben. Tudtam, hogy a megfelelő emberekkel kell körülvennem őt is ahhoz, hogy rendben legyen testileg-lelkileg.
Az első gyerekorvosunk – egy férfi -, az alapján lett választva, hogy homeopátiában otthon legyen. Mi addigra már évek óta csak ezt használtuk gyógyszerek helyett. A kórházból hazaérkeztünk és ő 5, azaz öt nap múlva jött ki hozzánk! Pontosan tudtam, hogy tovább kell állnunk tőle. Rossz választás volt. Ez nem fog működni. Soha nem volt elérhető, a gyereket tárgynak tekintette, és antibiotikumokkal tömte pár hónaposan is, amiktől csalánkiütéses lett, mint utóbb kiderült indokolatlanul is írta fel őket. Homeopátiás orvos? Egy frászt! Alig fél éves volt, amikor összeszedtem magam, és végre továbbléptünk.
Ezután még 4 gyerekorvosunk volt, mert váltottam, amint úgy éreztem, hogy nem tudok együttműködni vele…
Volt közöttük totál alternatív, aki 40 fokos láznál is annyit üvöltött a telefonba nekem: – Nem húzunk lázat anyuka! Mondtam már, a szervezet kidolgozza. Ha aggódik, reszeljen krumplit és kötözze a nyakára és a talpára!
Na, azért ez súlyosan a másik oldal volt… Volt közöttük olyan is, akinek csak elmondtam, hogy éppen mivel kezelem a beteg gyereket, ő meg a vonal végén bólogatva mantrázta: – Jó lesz, jó lesz!
Szóval sorban a 6. azaz hatodik orvosunknál vagyunk. És mondok még valamit neked. Ő AZ UTOLSÓ!
Mert tökéletes. Erre született. Leguggol a gyerekhez, szemmagasságból beszél, és vele, nem velem, VELE! Mindent elmond neki, mielőtt hozzáér. Szán időt arra is, hogy barátkozzon vele. És ami a legjobb, hogy meg van nála a tökéletes egyensúly. Ameddig lehet alternatív módszerekkel gyógyítja, és ha úgy látja, hogy túlhaladta a betegség ezt a pontot, akkor gyógyszert ad neki. Ez az amire vágytam. És az, hogy XXI.századi. Facebookot használ és kommunikál a pácienseivel. Ha hiszed, ha nem, még éjjel is kapcsolatban volt velem, amikor kezdődő tüdőgyulladás volt a lányomnál néhány hónapja. És hajnalban már várt az üzenete, hogy mennyit mértem, hogy vagyunk! Érted? Szinte online kapcsolatba lehetek egy Angyallal! Egy Őrangyallal…
Ilyen hivatástudatot, szakértelmet, emberséget, soha nem tapasztaltam még orvosnál. Biztonságban vagyunk mellette, a szárnyai alatt. Ő valóban erre született. Gyanítom sok-sok életében erre született már…
Gyógyító, a szó legnemesebb értelmében. Hidd el, a lelkünket is orvosolja. És még egy rendkívüli dolgot tett, visszaadta a hitemet az ORVOSOKBAN. 18 éves korom óta csak csalódást okoznak nekem, könyveket tudnék megtölteni azzal milyen sok kárt okoztak a kókler, leszarom orvosok eddig az életemben.
DE jött ez a nő, ez az angyal, aki visszaadta a hitemet. Az orvosokban… És számomra már ez egy főnyeremény.
Szeretném ha elolvasnád a tegnapi bejegyzését, mert rögtön érteni fogod, miért lettem szerelmes a lelkébe, és miért mondom azt, hogy számomra Ő 2015 felfedezettje és Astellas-díjasa!
“Néhány nappal ezelőtt, egy kedves ismerősöm kisbabája otthon született.
Korábban megígértem, hogy elmegyek hozzájuk, és megvizsgálom a babát olyan hamar, amint csak lehet. Szedelőzködtem éppen, amikor eszembe jutott, hogy érettségiző lányomtól megkérdezem, lenne-e kedve velem jönni. Olyan sok könyvet elolvasott már, annyi mindent megtanult, hogy arra gondoltam, épp ideje, hogy lássa az életet is. Valami olyasmit, ami az iskola falain kívül van, és élőbb minden élőnél.
Hogy megismerjen egy olyan vasárnap délelőttöt, amikor a hosszú hétvégén a családok egy része kirándul, más része rokonokat látogat, a pünkösdi ünnepre készül, vagy éppen ebédel, miközben mi autóba ülünk, és ügyet sem vetve a hosszú hétvégére, újszülöttet vizsgálni indulunk.
Eddig, korábban, amikor az otthon született gyerekekhez mentem, csak annyit látott, hogy elköszönök, és elmegyek otthonról, aztán valamikor hazakerülök.
Most felajánlottam neki, ha akarja, legyen részese valaminek, amit még nem ismer.
Örömmel jött.
Ahogy távolodtunk a várostól, bodza- és akácillatban suhantunk a rétek mellett. Azt mondta, milyen jó, hogy együtt megyünk. Megkerestük a községet, megkerestük az utcát, a házat, és számára teljesen új dolog volt, hogy idegen lakásban örömmel várt és fogadott segítőként voltunk jelen. Amikor kezet mostam a babavizsgálat előtt, ő is jött velem, és kezet mosott. Kicsit távolabbról nézte, ahogy a karomban tartottam az alig pár órás babát, ahogy figyeltem, milyen a légzése, a bőre, és mert nagyon hányingere volt a kisbabának, hogyan próbálok neki segíteni.
Mosolyogva állt mögöttem, és azt mondogatta: milyen aranyos, milyen pici lábai vannak, milyen aprók a kezei. Kérdezte, hol látszik rajta a magzatmáz, miből képződik a mekónium, milyen a kisbaba csípője, a reflexei.
Aztán óvatosan megfogta a lábacskáját, a baba pedig megfogta a lábujjaival 🙂 az ő ujjait. Aztán átnéztük a kitöltésre váró dokumentumokat.
Hazafelé jövet azt kérdezte, hogy lehetne-e az asszisztensem 🙂
Kezelné a telefonokat, egyeztetne időpontokat. 🙂
És akkor az jutott az eszembe, hogy tavaly ősszel elvitték őket az iskolai osztálytársaival együtt a Patológiai Intézetbe. Amikor vége volt az órának, sírva hívott fel, hogy mennyi szörnyűséget látott. Például a halott koponyáját rongyokkal tömték ki.
Hetekig alig lehetett megnyugtatni.
Csak sírdogált.
A élet része mindkettő: a születés és a halál is.
Megmutattam neki a születést.
Azóta mosolyog, sokkal többet mosolyog.”
/Dr.Lengyel Boglárka/
Hát ilyen Ő. És ha jól sejtem, jön az utánpótlás is. Olyan világról álmodom, ahol csak olyan orvosok praktizálnak, akik Aszklépiosztól származnak, és a kószi Hippokratész büszke rájuk odafent, a csillagok között…
Szerző: Gini Papp – Zacc
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: