Emlékszem, amikor kicsi voltam, apám mondott nekem mesét. Bebújt mellém az ágyba, szembefordult velem az oldalára, és én, a hideg kis lábaimat, a combja közé raktam melegedni. A kiskályhámba. Ő pedig mesélt türelmesen, néha végigsimított az arcomon, és mosolygott. Hétvégén, amikor más apa lazított, ő felpakolt engem és három testvéremet, kihévezett velünk egy parkba, ahol játszottunk. Szánt ránk időt és energiát. Már nem túl fiatal, 75 éves, de nagyon jó genetika, sokan hatvannak se nézik. Isten adja, hogy sose kelljen “gondoskodni róla”, az ő érdekében, mert azt nem viselné el. Az alábbi filmecske egy olyan aput mutat be, aki biztosan nagyon utálja, hogy felcserélődtek a szerepek, de a humor, elveszi a dolgok élét. Mint mindig.
Az idős ember nem akar enni, látványosan utálja a gondolatát is éppen. Hányszor voltunk gyerekként ebben a helyzetben? Hiába erőltették, győzködtek szépen-csúnyán, nem fűlt a fogunk az evéshez, vagy ahhoz az ételhez, amelyről azt állították, hogy ha nem esszük meg, bizony nem kapunk mást. A videó éppen így kezdődik, az apa próbálja rávenni kislányát az evésre, de a gyereknek nem jön meg az étvágya. És itt lép be a humor, amely eszébe jut a felnőtt lánynak. Beugrik mit csinált az édesapja, amivel meghozta a kedvét, az evéshez! A trükk, a zsiványság, amivel mi szülők operálunk, amikor ráeszmélünk, hogy az észérvek elfogytak, sőt a türelem is. Akkor beindul a fantázia és végre elérkezünk a humorig, az eszközig, amivel a leggyakrabban érünk célt. Csak ezt valamiért mindig elfelejtjük, és el kell jutnunk odáig.
A nőnek eszébe jut, és csodás pillanatot élnek meg együtt újra, az emlékezés tökéletes kötelékét. Az emlékezését egy felejthetetlen, szeretettel teli mozdulatra.
Szerző: Gini Papp – Zacc
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: