Hegedűje mentette meg a hajléktalant

Küldte nekem ma egy kedves olvasóm ezt a videót. Tudja mennyire foglalkoztat a fedél nélkül élők sorsa, és hogy tenni szeretnék értük. Többet. Eredményesebbet. Ha hatalmamban állna, már régen rehabilitációs központokban zárkózhatnának fel a társadalmi életre. Ezt a célomat soha nem fogom dobni. És vagyunk ezzel még páran így. Nagyon szeretem például EZT az oldalt, mert összefogja az embereket egy kivitelezhető program mentén. Hatékonyan dolgozik az esélyegyenlőségért.

Minap eltűnődtem miért fontos egyeseknek mások sorsa, míg mások képesek elmenni a nyomor mellett felszegett fejjel. Nagyon összetett kérdés, mert ez bizony nem fekete-fehér. Spirituális ezógőzből azt vakkantják : karma. Ha segítesz neki, a karmáját veszed át, és neki sem jó ez.
Kammm! Mekkora kamu… Érzed, nem? A karma részét nem vitatom, de egész biztos, hogy ez a duma nem más, mint takarózás. A miért nem segítek magyarázata.
Szerintem nincs nagyobb bűn, mint az együttérzés hiánya. Mi másért jöttünk volna a földre, ha nem azért, hogy szeressük és segítsük egymást? Óriási tévedés, hogy te és én vagyunk. Mi vagyunk. Mindannyian egy tőről fakadva. Aki az utcán ül dideregve az is te vagy. Ez a spirituális magyarázat másik oldala nem igaz? De mennyivel erősebbnek érezzük, mint az elsőt, ugye?

A “csakis ő tehet róla” szekta szintén megmagyarázta miért nem segít, miért tudja végignézni meleg szobája ablakából a “kis gyufaárus”-okat. Ha abba a vallási csoportba tartozol elgondolkodtál-e már azon, csak egyszer is, milyen lehet az ő cipőjében lenni? Ott állni például egy szélcsatornában az autók között és az autódhoz lépni pénzt kéregetve?

Mesélek valami roppant tanulságosat.
A napokban odaállt a kocsim mellé egy srác. Olyan harmincas forma. Punk. De nem a totál ápolatlan, csak látszott rajta, hogy nehéz sorsú. Nem latolgattam, hogy ki ő vagy mi ő, de ha már eljutott arra a pontra, hogy kolduljon, ami biztosan nem egyszerű, nem kérdőjeleztem meg, hogy nagy szüksége van a forintokra vagy bármi másra. Szóval odalépett, én pedig lenyomtam az ablakot és mondtam, hogy sajnos rohadtul semmi készpénz nincs nálam. Ennek szükségét érzem, mert emberszámba veszem azt aki ott áll mellettem. Azt mondja mosolyogva: Nem baj, köszönöm a szándékot is! MOSOLYOGVA…
Kapirgálni kezdtem magam mellett az apró tartó rekeszben, mondom várj, hátha mégis…
Basszus csak egy 5 forintos figyelt ott…
Mondom neki, jaj piszkosul sajnálom, annyira segítenék de látod – mutatom -, csak egy ötös van itt most.
Mire ő kinyújtott kezét elém tartva mondja, nem baj, az is jó lesz!
– 5 forint! – ismétlem meg csodálkozva – Nem hinném, hogy evvel bármire mész…
– Dehogynem! Te voltál az első ma – délután 3-kor -, aki szeretett volna nekem adni bármit is.
Ezzel tudod mit adtál? A reményt.
Hazáig sírtam.
Értesz?

Eszembe jutott ma az összetartás erejéről Wass Albert egyik írása. Elhoztam neked.

“- Tudják, én szegény fiú voltam és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jó szándékú, becsületes állatok azok? Három éven át jártam ki a legelőre velők, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…

Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

– Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert, hogy maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.

– Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok.

Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent, s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra. Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.

– Hát látjátok, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért. Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik, mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.”

A következő videó is olyasvalami, aminek megosztásával már segítünk. Ha kézzelfoghatóan nem is tudunk, mert szűkös a büdzsé, vagy gyámoltalanságunk van a háttérben, de egy megosztás eljuthat olyan szívhez, ami megindul tőle, és legközelebb nem habozik adakozni.