Paulo Coelho: Az a legviccesebb, az emberben...

“Mi a legviccesebb az emberben? (…) Mindig fordítva gondolkodnak: gyorsan fel akarnak nőni, hogy aztán az elveszett gyermekkor után sóhajtozzanak. Feláldozzák az egészségüket, hogy pénzt keressenek, aztán meg odaadják minden pénzüket, hogy egészségesek legyenek. Annyira sóvárognak a jövő után, hogy nem törődnek a jelennel, így aztán sem a jelent, sem a jövőt nem élik meg. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna.”~ Coelho

A jelenben lenni. Vajon van-e nagyobb és nehezebb feladatunk? – kérdezem, miközben pontosan tudom, hogy a válasz: nincs!
Főleg, mióta megjelentek az okostelefonok. Egy valóságos információs sztrádán robogunk szélsebesen, miközben dolgozunk, gyereket nevelünk, iskolába járunk…
Mikor volt utoljára, hogy csak csendben ültél és figyeltél valamire? Akár magadra. Amikor semmi más nem szűrődött be, csak te voltál és a pillanat tárgya? És, ha volt ilyen, mennyi ideig tartott?

Az elménk olyan, mint egy sportkommentátor, közvetíti nekünk azt, amit épp tapasztalunk, így elválaszt minket a valóságtól. Gondolj csak arra, amikor valami meghatót tapasztalsz, milyen „csak” megtapasztalni és milyen, ha közben gondolkozol róla. Milyen látni azt, ahogy felkel a nap, és engedni az élményt és milyen közben mondani, hogy mit is látsz. Pont ez a különbség a tudatos jelenlét, az éberen a pillanatban lenni és a mintha tapasztalás között.

A stressz forrásaink jelentős része pont ebből a nem jelenlétből fakad, a reagálásból, a gondolatainkból ered és abból, hogy nem fogadjuk el azt, ami megjelent a pillanatban, ellenállunk neki. Pedig az már van. Úgyis van.

Az életben elkerülhetetlenek a nehézségek és a fájdalmak, de a szenvedés elkerülhető. Mindaz, amit a negatív automatikus gondolataink révén pakolunk rá egy adott helyzetre, az okozza a szenvedést.

Amikor igent mondunk a jelen pillanatra úgy, ahogy van, azt jelenti, hogy elfogadjuk, és nem azt jelenti, hogy adott esetben nem fogunk cselekedni vagy változtatni a lehetőségeink mentén.

Éberen, tudatosan a jelen pillanatban lenni azt jelenti, hogy észleled, ami benned van, elfogadod és nem az ellenállással vagy elfoglalva, nem azzal, hogy minősítsd, ami van és megmondd magadnak, hogy most épp mit is kellene érezned.

A pillanat olyan, amilyen. Lehet, hogy megjelent benned a szomorúság, vagy épp az öröm, lehet, hogy dühöt érzel, vagy fájdalmat, lehet, hogy büszkeséget vagy épp elégedettséget.

Ez van most, ez a pillanat. Engedd. Már úgyis van.
A másik pillanat meg egy másik.
Elég friss és éber vagy?
Vagy még mindig az előző pillanat határoz meg most is? Cipeled a múlt terheit? Vagy a jövőről gondolkozol?

Az életed most történik. Te hol vagy?

Ha elég éber és kíváncsi vagy, nyitott az újra, frissen vagy a pillanatban, akkor éled meg a pillanatot, az életet a maga valójában és nem pedig az életről szőtt sztorit.

Történetet akarsz, a kommentátort hallgatod vagy ott vagy, jelen vagy az életedben, megéled a pillanatot?

Mit választasz?