Gyüre Zsolt olyan dolgot tett, és osztott meg velünk, amiről tudnod kell. A fiatal férfi szó szerint, átkísérte édesapját a halálba. Hatalmas lelkierőről tett tanúbizonyságot. Tette egyszerre tűnik kibírhatatlanul nagy tehernek, és a legfelemelőbb, legmegtisztítóbb szertartásnak is. Nem mindenkinek van lehetősége méltósággal átsegíteni azt az embert a halálba, aki őt várta itt a földre érkezése előtt. Neki megadatott. Olvasd le a saját elmondása alapján az utolsó pillanatokat.
Sokat tépelődtem, hogy vajon leírjam-e érzéseimet… egy igen megrázó tragikus végkimenetelű esemény kapcsán, ami Édesapám 70. életévében elhalálozásakor töltött el…
Olyan dolgot tettem, aminek folyományaként fölgyorsítottam az eseményeket…, ami fölött gondolati síkon azóta sem tudok napirendre térni…, pedig érzem, hogy jól, tőlem elvárhatóan a legjobban cselekedtem aznap este, mikor végleg távozott az ismeretlenbe…
Ki kell hogy írjam magamból, hátha fájdalmam némileg alábbhagy, mert embertelen az, mit
át kellett élnem…
– Egyáltalán érdekel valakit..? Vagy csak nekem van valamiféle megnyilvánulási kényszerem…?
Végül arra az általam bölcsnek vélt következtetésre jutottam, ha, akár csak egy ember is, végigolvasva megérti mondanivalóm lényegét, akkor már megérte…
Próbálom rövidebbre fogni, ami persze relatív és ez estben majdhogynem lehetetlen…
Édesapám veleszületett donga lábbal és csípőficammal dolgozott, ameddig korosodva el nem érte a már szinte mozgásképtelenséget járását illetően…Fölnevelt három gyermeket, hű társaként édesanyámnak..
Mikor betöltötte 70. életévét akkor jelentkeztek az első olyan tünetek amik aggodalomra intettek..
Vizsgálatok következtek, amik végbél daganatos megbetegedésre következtettek, majd további vizsgálatok megerősítették a szomorú valóságot. miszerint előrehaladott rosszindulatú daganat van jelen a szervezetében…
Kórházban töltött első heteiben nem vártan, gyorsan romlott az állapota az otthonihoz képest… Persze megviselték az egymást érő vizsgálatok, amik nagy része teljes étel és ital megvonást követelt…
1 hónap alatt rohamos súlyvesztés következett, ami teljességgel kizárta egyebek mellett a műtéti beavatkozást…, de a teljes bélelzáródás lehetősége egyre nagyobb veszélybe sodorta Őt.
Így már mikor sikerült picit erősíteni a szervezetét megműtötték..
De csak a vastagbelet vezették ki az oldalára…(Sztóma)
A fő problémával sajnos nem tudtak mit kezdeni a beteg állapotára hivatkozva, további műtét vagy kezelésről csak valamikor később… lehet szó, HA javul az állapota…
Magyarra fordítva lemondtak róla és otthoni “lábadozásra ítélték”.
Édesanyám ápolta, pelenkázta, etette stb. Amikor tudtam, mentem segíteni borotválni stb…, ami ezzel jár…, a részletekkel nem akarok senkit sokkolni…, nagyjából tudja mindenki miről van szó…
Sokat beszélgettünk…, mindig bíztattam, próbáltam pozitívan hozzáállni ehhez az áldatlan helyzethez…
Reményvesztettséget soha nem sugalltam felé.., próbáltam éreztetni vele, hogy nem teher a számunkra Őt ellátni..,. mert talán ez jobban zavarta, mint maga a betegsége…
Most már azt hiszem ideje rátérni a lényegre.
6. hó 14- én, kora délután hívott édesanyám:
– Nem eszik, nem iszik apád már semmit, bajt érzek gyere amikor tudsz…!
Gondoltam, máskor is volt már ilyen étvágytalan…, de azt is tudtam, hogy más is van, csak anyu aggodalmas típus és nem véletlen mondta, amit mondott ( Ne idegesen “rohanjak” 60 km.-t odáig)…
Testvéremmel mikor odaértünk, előrement én pedig megálltam egy szóra anyuval az előszobában, de már látom, hogy könnyes szemekkel jön is ki azonnal a helyiségből ahol apu fekszik…
Ennek fele sem tréfa… tudatosult bennem, és azonnal bementem…
Apám rám nézett csontig hatoló, segítség kérő, olyan tekintettel, amit nemhogy leírni, de még elmondani is lehetetlen…
Erőt vettem magamon, bár úgy éreztem derékig mocsárban kéne gázolnom az ágyig alig öt métert…, nem hittem a szememnek pedig pár napja voltam nála…
Zihálva vette a levegőt, mozgatta a száját, valamit akart mondani, de már a kórházban is oda kellett teljesen hajolni hogy értsem, mert csak suttogni tudott.., .egyszerűen nem értettem semmit, bármennyire is szerettem volna… Zavarodottságomban bólogattam és próbáltam nyugtatni…
Vártuk az orvost, közben anyu odalép és fölhajtja a takarót..:
– Nézd a lábait milyenek lettek, délben még semmi nem volt…
Oldalra pillantva olyan szintem megrökönyödöttem, hogy beleszédültem a látványba…, mert teljesen lilásfekete bőrszín fogadott azokon az amúgy is csontra fogyott vékonyka lábakon, ami számomra egyben a felismerés, hogy itt már remény nincs tovább.., .amiben az orvos szavai is megerősítettek…
– Sajnos, azt kell, hogy mondjam, a bácsi haldoklik…
Fölmerült a kórház lehetősége is, de mivel a végeredmény sajnos ugyanaz…, így azonnal elvetettem a lehetőségét…, akkor inkább otthon…
Bár, fájdalmai nincsenek, mert azt többször értésünkre adta, a félelmei annál nagyobbnak tűntek, hogy minden remény szertefoszlott és az orvos, bár nem kiabált, vélhetően pár szófoszlányt elcsípett, amiből már ő is a legrosszabbra következtethetett…
Mikor megtudtam, hogy akár hajnalig is eltarthat a haldoklása…
Kimenetem az utcára…, este 9 se volt még, és magamat biztattam:
– Megtudom csinálni…! Nagyon nehéz lesz de erős vagyok…! stb. stb… És közben pedig reszkettem mint a nyárfalevél…
Majd, mikor összeszedtem maradék erőmet, bementem a jelenlevőket megkértem, hogy köszönjenek el, amit akarnak közölni vele tegyék meg…, és hagyjanak magamra vele…
Innentől kezdve volt, életem egyik legfájdalmasabb, mondhatni semmi ismert kínhoz nem hasonlítható, gyötrelmekkel teli tűzdelt 15 perce…
(a kép illusztráció)
Már csak a falat nézte… Nem reagált, de tudom, hogy hallotta amiket mondtam… Ütemesen nagy levegőket vett, közben biccent a feje a lélegzetvétel kényszerétől és tudom, hogy várt rám, hogy segítsem…
Elkezdtem finoman simogatni a karját és vállát és közben beszéltem…
Pontosan nem tudom feleleveníteni mert nem voltam teljesen magamnál…
Elmondtam neki mennyire büszke vagyok rá és mindenki a családban a rokonok ismerősök. Mennyire szeretjük, és bár segíteni már nem tudunk, bármennyire is szeretnénk, mindig emlékezni fogunk rá… Fölsoroltam az unokáit, egyenként puszilni fogom őket és elmondom mennyire szereted mindnyájukat.
Közben a hideg rázott és izzadtam, sokszor pattanásig feszültek az izmaim önkéntelenül…
Folytattam de közben olyan gombócokat kellet nyelnem, hogy majd megfulladtam…
– Próbálj megnyugodni, engedd el magad, aludj szépen, álmaidban mind ott leszünk veled és majd nem kell félned…
– Minden rendben lesz nem kell aggódnod..lassan próbálj pihenni..
Észrevettem, hogy lassul, ritkul a lélegzete, éreztem, hogy valami történik…, és folytattam, az arcát simogattam és csak beszéltem hozzá folyamatosan…
Ő egyre ritkábban vette a levegőt, én pedig csak mondtam és mondtam…, éreztem, hogy ezt várta, hogy valaki segítsen megbirkóznia a félelmetes ismeretlennel…!
Csak ültem az ágy szélén büszkén és egyben összeroppanva..
Eljött az idő egy nagy lélegzet, egy az, ami az utolsó pára, amit még e világra hinthetett…
Tudtam, hogy megérkezett oda, ahová annyira nem akart…, amitől mindig tartott és félt…
Csak remélni merem, hogy boldog már odafent…
Jól tettem-e-? Mindenki döntse el maga..
(forrás: Pesten Hallottam – Gyüre Zsolt)
- 1 perces történet, ami 180 fokban képes megváltoztatni az életszemléletünket!
- 35 dolog, amit a haldokló emberek megbántak!
- A film, amitől visszanyered a hitedet az emberekben: Életrevalók (a teljes filmmel!)
- Abigail utolsó üzenete: beszélj tisztán az érzéseidről! (videó)
- 45 megszívlelendő tanács, melyet hetente el kellene olvasnunk!
- 5 lélekemelő film – benne a teljes filmekkel, ami azonnal nézhető! –
- Kattints ide a filmrészletért, melyet receptre kellene felírni mindenkinek!
- 43 megállapítás az életről, amit mindenképpen tudnod kell!
- Müller Péter: Ezt a titkot kevesen tudják csak
- Ha kapuzárási pániktól szenvedsz, ez a te olvasnivalód! 😀 Kattints ide!
- Az élet rövid, táncolj!
- Ha az élet egy játék, íme a szabályok
- 17 megható történet, amitől bepárásodik a szemed
- 94 éves lenne Polcz Alaine, aki megszelidítette a halált
A nagyapám 4 éve hunyt el, alig ment még nyugdíjba. Én akkor 21 voltam. Nagyon szerettem (szeretem még mindig), de borzalmas volt látni, mit tett vele a tüdőrák. Az utolsó napján bekerült az intenzívre, ugyanis vért hányt. Kiderült vérzik a gyomra. Amikor megnyugtatták, nagyjából rendbe hozták, bementünk hozzá meglátogatni. A nagymama, a két unoka (bátyám és én) és a szüleim. Amikor bementem hozzá, tudtam onnan sajnos ő már nem kerül vissza se osztályra, sem pedig haza. Többször megkérdeztem jól van-e, kényelmesen fekszik-e, kér-e inni, fázik-e esetleg, fáj-e valamije. Mindenre azt válaszolta; nem, jól vagyok, csak vissza akarok menni az osztályra. Az orvosok abban bíztak másnap el tudják végezni rajta a gyomortükrözést, hogy meglássák hol és pontosan mi a baj. Papa is ebben bízott. Elköszöntem tőle vagy hatszor, amikor kimentünk, hogy a többiek is bejöhessenek kettesével. Kint már zokogtam, ahogy vettem le a steril ruhát és kibukott belőlem, amit senki sem akart elhinni nekem. “Papa ma meg fog halni!”
Lezajlott a látogatás, szinte küldött minket nagyapám, mondván jól van, csak kicsit álmos, ne ácsorogjunk, hát leülni se tudunk hova. Holnap találkozunk… Háromszor néztem vissza rá, amikor sétáltunk végig a folyosón, nyitva volt a kórterem ajtaja és ő pont az ajtónál feküdt. Háromszor köszöntel el hangosan; “Szia Papa!” Háromszor mosolyogtunk össze, de már nem cinkosan, ahogy szoktunk. Láttam a szemeiben a megnyugvást, a végső búcsút. Integettünk egymásnak, aztán vége lett. Akkor làttam utoljára. Pár órával később nagymamám hívta az otthonunkat, zokogva újságolta, hogy Papa megint vért hányt, nagyon rosszul van, 1 órája van már csak hátra. Elindultunk a mamához, hogy ne legyen egyedül, mindaddig sírtam az autóban, míg Papa el nem ment. Egyszercsak ránéztem az órámra, ha jól emlékszem este negyed8 körül lehetett és nem tudtam tovább sírni, mintha elvágták volna. Amikor a mamámhoz értünk pityeregve nyitotta a kaput és annyit mondott; “elment.” Megmondta az időpontot és újra sírva fakadtam, hiszen ugyan akkor néztem az órámra és voltam képtelen tovább sírni. Tudtam mikor halt meg, egész testemben éreztem és mai napig fáj, mégha sokkoló élmény is lett volna, hogy nek tudtunk ott lenni vele a végén és megnyugtatni, hogy nem fáj, jobb lesz ott neked. Ugyanis Papa attól félt, hogy fáj a halál. Mielőtt elment kitisztult egy perce, megkérdezte az orvosát, most fog-e meghalni. A doktor köpni-nyelni nem tudott, de nagyapám meg sem várta a választ, csak annyit mondott; “nem baj, csak ne fájjon!”
Szerencsés vagy Zsolt, hogy te ott lehettél édesapád mellett és nem engedted magányosan elmenni! Fogadd őszinte részvétem!
Kedves Zsolt! Köszönöm, hogy megosztottad az érzéseidet, a gondolataidat velünk. A gyász feldolgozásához muszáj kiadni azt a fájdalmat ami bennünk van. Hatalmas ajándék az Élettől, Istentől ha elbúcsúzhatunk, ha ott lehetünk szeretteink mellett utolsó óráiban, ha átkísérhetjük, ha bátoríthatjuk, s foghatjuk a kezét. Nem mindenkinek adatik ez meg. Ilyenkor megszűnik az egó, csak a pillanat marad. Nagy lelkierőről adtál tanúbizonyságot, csodálatos amit tettél. A szeretet mindennél fontosabb.
Amikor édesapám elment 29 éves voltam. 3 hónap alatt romlott el az állapota, fogyott le annyira, hogy csont és bőr lett, nagy fájdalmai voltak. A kórházban nem akart maradni, így az utolsó 2 hetet vele tölthettem, pedig 1 évet jósoltak neki. Február vége volt, ültünk kinn az erkélyen, néztük a zúzmarás erdőt, s azt mondta, mindjárt jön a tavasz, erőre kapok, s meggyógyulok. De a fájdalom nem kímélte. Mint teve a tű fokán, mindent megtettem, hogy a fájdalmait csökkenteni tudjam, minden szalmaszálat megragadtam. Találtam tapaszt ami hasonló a morfiumhoz, az elsőt felhelyeztük. Rettenetes volt látni, hogy az én erős, magabiztos édesapám, aki szinte soha nem volt beteg, így legyengült. Érezte, hogy rohamosan hagyja el az ereje. Már nem sok van hátra. Utolsó előtti reggelen, kiültünk a teraszra,dohányzott, ezt az örömöt nem vettük el tőle, beszélgettünk. Elmondta, prezsbiter lévén, mégis fél, mi lesz vele, hogyan tovább. Nem tudom honnan kaptam az erőt, azt mondtam neki, apukám ne félj, téged várni fognak, soha nem leszel egyedül. Hittem, hogy így lesz. Akkor este elküldött maga mellől, jöjjek fel Pestre, szeretné ha utánanéznék a fájdalomambulanciának. Tudtam, hogy nem akarja, hogy lássam ahogyan meghal. Bármilyen fájdalmas volt, elfogadtam a döntését. Bár egész este sírtam miután eljöttem, mert tudtam, hogy ebben az életben többet nem láthatom. Elbúcsúztunk.
Másnap este 7- től, leborulva imádkoztam érte, hogy a Jóisten könnyítse meg a fájdalmát. Soha addig így nem imádkoztam. 9 után valamivel csörgött a telefonom. Nővérem belesuttogta, hogy apu elment. Amikor lefektette a kisfiát, egy fény ment át a szobán. S ő tudta, hogy apuhoz kell mennie. Utolsó perceiben édesapám agonizált, nővérem látta, hogy pillanatai vannak hátra, felültette, fejét megtámasztotta karjával és elimádkozták a Miatyánkot. Amikor az Áment kimondták hallani lehetett ahogyan az utolsó lélegzettel eltávozott. Mosolygott.
Az én édesapám mosolyogva ment el.
És másnap tavasz lett.
7 évvel később a nagyapám ágyánál ültem ugyanígy, átsegítve, bátorítva, hazakisérve. Beszéltem hozzá, énekeltem neki.
Amikor a temetőben az utolsó útjára vittük, eleredt az eső, és az ismeretlen lelkész, bár előre nem beszéltük meg, azt a zsoltárt énekelte amit én nagyapám ágya mellett: Had menjek Istenem, mindig feléd…És tudtam, hogy ő már jó helyen van.
Kívánok Neked és kedves családodnak szívbéli megnyugvást. Kísérje fény édesapád útját, és legyen boldog feltámadása. Szeresd, szeresd az emlékét és hidd “egyszer mindannyian találkozunk”.
Kedves Zsolt,Büszke lehetsz magadra azt tetted amit a szíved és eszed diktált így kellett tenned.
AZ ÉN FÉRJEM A KARJAIMBAN HUNYT EL OTTHONUNKBAN KARÁCSONYKOR.Én adtam neki útravalóul a maradék erőmet,ápoltam vigasztaltam,erőt adtam neki a távozáshoz mosolyogva és belül könnyeimet nyelve,,,Ennek már tizenhat éve és mintha most történt volna,,erőt ad az élet olykor nehéz dolgainak elviseléséhez,az a tudat hogy vele voltam mindhalálig,,igaz megfogadtuk egymásnak,,nem hagyjuk el egymást a végső időben sem.Ez a pár sor adjon neked erőt ahhoz,hogy jól döntöttél mikor édesapád mellett voltál MINDVÉGIG.
Én az édesanyámmal megéltem ugyanezt én is átsegítettem vele voltam,szép csendben elaludt,és örökre elment!
Azután még magam sem tudom,hogyan volt erőm megmosdattam,átöltöztettem,megfésültem,mire érte jöttek oly szép volt,mint ha csak aludt volna csodálatos NŐ volt ,Anya,olyan örök Éva,csak is így engedtem volna ,hogy elvigyék,szépségesen ,méltón ahogy ő mindig is élt,
Megérdemelte,és mindenki megérdemel ilyen átkelést, 🙁
Már a férjem két évre rá sajnos nem mellettem halt meg,de ő érte is megtettem volna ,az ő halála váratlan volt,még az orvosok számára is ,hát még nekem,,,
Mindenki aki így tesz kedves Zsolt az szerintem helyesen cselekszik 🙁
Fogtuk a kezét. Simogattuk a homlokát. Az infúzió halkan csepegett. A hörgés egyre csendesedett. Pihegésre váltott. Meredten néztük, mozog-e még a mellkasa? Egy-egy rezdülés volt még, majd végleg abbamaradt. Kiszállt belőle a lélek. Így mondják.
– Fogd le a szemét!- mondta Dia.
Az ágyat leengedtem vízszintesre, lefogtam a szemét. Megpusziltam a homlokát.
Ültünk mellette még néhány percig. Aztán szóltunk doktornőnek. Leszedtük róla az ékszereket, majd elkezdtük összecsomagolni a holmiját. Mert addig nem nyúltunk semmihez.
Olyan volt, mintha én is kaptam volna a morfiumból. Nem is hinné az ember, hogy két nap sem telt el, és mennyi minden történt…
Végül is mindent megtettem érte, most is, s eddig is. És olyan méltósággal ment el, mint ahogy élt. Teljes tudatban, fájdalom nélkül, kiszolgáltatottság nélkül. És ott voltunk vele végig.
Este, amikor hazamentem, megláttam a szatyorban az elkészített vasalt pizsamákat. Kivettem az egyiket, és felvettem. Abban aludtam el. Olyan volt, mintha az édesanyám simogatott volna.
Ez így lenne természetes. Mint a születés is. A meghalás is. Polcz Alaine könyveket olvastam hozzá.Három napig ültem anyukám ágya mellett. Én fogtam le a szemét. És nyugodt vagyok. Most itt lakom, ahol ő lakott. Néha érzem: itt van velem. Le is írtam itt, a Lilaliba blogban 2011.09.27.
Kedves Zsolt! Aki már elveszitette szūleit, vagy közeli hozzátartozòját, biztos elolvassa. Emberfeletti, amit tettèl, helyesen cselekedtèl. Èn 21 èvesen veszitettem el Apukàmat, kitôl el sem tudtam bùcsùzni. Ennek 27 ève. Mind a mai napig egy be nem gyògyult seb. De az èlet megy tovább, emlèkezūnk, erôt meritūnk. Nyugodjon bèkèben Èdesapàd!
Kedves Zsolt!
Én november végén veszítettem el az édesapámat, akit mindennél, és mindenkinél jobban szerettem.
Nme kívánom seninek az utolsó fél évünket, illetve mindazt amit átéltünk.
Tüdő rákos volt, de végül mégsem abba halt bele, hanem elesett, és combcsonttörést szenvedett, amit késve tudtak csak megoperálni. Az utolsó előtti napján amikor magam maradtam vele, tisztán láttam az ágyánál a nagymamámat(az ő anyukáját) és a kislányomat, akit négy éves korában veszítettünk el.
Zokogva kértem őket, hogy segítsenek apunak, vigyék el magukkal, mert ez máőr csak szenvedés neki.
Este amikor eljöttünk, apa még magához tért, és kérdezte, hogy nem marad ott vele senki? Ő nem szeret ott lenni…..
Másnap reggel 3/4 8-kor ébredtem. 5 perccel később hívott anyukám, hogy apa meghalt 3/4 8-kor a kórházban.
TUDOM, hogy jól cselekedtem amikor kértem a segítséget, de akkor is hatalmas lelkiismeret furdalásom van miatta azóta is.
Mindig annak nehéz aki itt marad! Te legalább méltón tudtad elengedni apukádat! El tudtál köszönni tőle, és mellette voltál. Nekem ez nem sikerült sajnos, és ez egy soha el nem múló fájdalom marad az életemben! :'(
Én szinte ugyanígy voltam édesapámmal,de egyedül voltam vele.Szépen és csendben ment el,ugyanígy. “Nagyon fázom”-mondta , majd mikor betakargattam azt mondta :”Most már jó.”-és szép csendesen elaludt . Zokogva sírtam , mint egy taknyos kisgyerek , pedig akkor már elmúltam 45 éves !
Kedves Zsolt! Persze, hogy olvassuk, persze, hogy érdekel. Ha egy végleges búcsúzás szeretteinktől lehet tökéletes, akkor ez az volt. Szép, ugyanakkor nehéz helyzetben mindig erőt adó emlékké fog változni. Ezt adta Édesapád még az utolsó perceiben Neked. Azt, hogy adhatta az a Te érdemed. Képes voltál felismerni és átélni a pillanatot, hogy átvehesd. Gratulálok a méltó tetthez, egyúttal őszinte részvétem Neked és családodnak – így ismeretlenül is.
Kedves Zsolt! Először is fogadd őszinte részvétem! Könnyeimet nyelve olvastam végig a posztod. Sajnos nekem nem adatott meg, hogy ott legyek a szüleim mellett, és átsegítsem őket azon a bizonyos “falon”….Tudom, hogy szinte emberfeletti és mégis természetes az amit tettél…..Ember maradtál egy nagyon nehéz helyzetben.
Szavak nélkül, csendben időztem itt… Hasonlót éltem át mindkét szülőmmel, és mondhatom, fájdalmasan is felemelő volt, hogy velük lehettem.
Egészen más érzés rájuki gondolni, mint idejekorán eltávozott, drága fiamra, akitől el sem búcsúzhattam… :'(
Köszönöm, felemelő, bármily fájó érzés is ezt…
Kedves Zsolt! Könnyes szemmel olvastam végig az írását. Én is ott voltam, amikor Édesapám 91 éves korában hagyta itt ezt a világot. Ültem mellette, fogtam és simogattam a kezét, ahogy Ő tette ezt velem, szinte egész életében. Biztos vagyok abban, érezte, hogy ott vagyok, habár már nem volt magánál. A mai napig hiszem és vallom, hogy az ottlétemmel könnyebbé tettem neki átlépni azt a bizonyos mezsgyét, aminek a szélén már napok óta toporgott. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt az elmúlása. A mai napig siratom Őt, és nagyon hiányzik. Ön pedig szeretetből és emberségből jelesre vizsgázott. Édesapja nyugodjon békében. 🙁
Kedves Zsolt! Fogadd szívemből jövő mély részvétemet. Fájdalmas írásod által újra átéltem Édesapám átkötözését. Újra felszakadt a fájdalom, mégis köszönöm írásod. Boldog volt Édesapád, hogy te kísérted el e világon az utolsó útjára.
KÖSZÖNÖM!
Kedves Zsolt! Nagyon szép, megható, érzelmekkel tele a megemlékezése édesapjáról. Nem tudom kinek könnyebb, de azt hiszem az ittmaradottaknak. Nekem sajnos nem adatott meg az, hogy szeretett édesanyámtól elköszönjek 7 éves koromban, amikor ő meghalt 42 évesen. Így visszagondolva, lehet, hogy “jobb”, mert amit Ön átérzett és átélt nem biztos hogy képes lettem volna rá. Kívánok Önnek megnyugvást a további életében. Köszönöm az írását.
Jól tetted Zsolt, és jól tetted, hogy megírtad. Ez a legtöbb , amit adhattál az édesapádnak, mivel így megnyugodva hagyta el ezt a világot.
De nem asemmibe ment , mert ott maradt a szívedben örökre.
Kedves Zsolti. Mint szomszédod,barátod,csak azt mondhatom emberhez mélton cselekedtél.Én is minden perc fájdalmát megéltem,3-orát töltöttem édesapád mellet!!!
Amit tettél csodára mélto,fájdalmak közt is tudtál cselekedni, ember és nem utolso sorban gyermek lenni!!!
Felnézek rád, fájdalmadat átérzem!!!
Irásoddal nem csak emléket állitottál édesapádnak, HANEM PÉLDÁT MUTATSZ AZ EMBERISÉGNEK!!!
Kivánok sok eröt és kitartást!!!
Nyugodjon békében!!
Kedves Zsolt !Én is átéltem azt amit most leírtál. A jó Isten megadta a lehetőséget,hogy az Édesanyám mellet legyek,eltudjak búcsúzni tőle.Engem ez megnyugvással töltött el, ezt kívánom Neked is.Fájdalmas de egyben lélekemelő, ha részesei lehetünk,valamelyik szeretünk eltávozásában.Biztos vagyok benne ha ez nem adatott volna meg, sokkal rosszabbul éltem volna meg.Erőt kívánok Neked és a családodnak.
Nagyon szomoru,de sok embernek tanusagos tortenet! Ateltem szuleim es ferjem halalakor.Segitettem mindket szulomnek hasonlokeppen, de ferjem hirtelen szivrohama ugy megijesztett, hogy idom sem volt ra.Tudom milyen szornyu erzes vegig csinalni.Koszonjuk,hogy megosztotta velunk!
Nagyon szomoru,de sok embernek tanusagos tortenet! Ateltem szuleim es ferjem halalakor.Segitettem mindket szulomnek hasonlokeppen, de ferjem hitelen szivrohama ugy megijesztett, hogy idom sem volt ra.Tudom milyen szornyu erzes vegig csinalni.Koszonjuk,hogy megosztotta velunk!
Kedves ZsOlt!
Köszönöm írásodat!Megerősítette hitemet,hogy igen is el kell búcsúznunk szeretteinktől,megnyugtatva,mennyire szeretjük és soha nem feledjük el őket!Haldokló férjemtől én is így köszöNtem el.Egy könnycsepp gördült le az arcán,amikor eszméletlen álapotában beszéltem hozzá.
Utóbb tudtam meg hogy a hallásukat vesztik el legutoljára.
Nekünk is könnyebb a gyász,ha méltóan el tudunk köszönni szeretteinktől!
Köszönöm mégegyszer írásod!
Nagyon megrázó, szép történet, szívbemarkoló, hiszen én is hasonlót éltem át édesapámmal, aki ugyanebben a betegségben halt meg.
Ültem az ágya szélén, és tudtam, mi következik…nem mertem sírni, pedig legszívesebben ordítottam volna.Egyszerre hirtelen nagy erővel elkapta a karomat és végigcsókolta…közben azt kérdezte kétségbe esetten: most melyik vonatra szálljak?
Hirtelen nem tudtam mást válaszolni, mint azt, hogy a közelebbikre…Ő felszállt, és elment örökre.
Emléke örökre él…Te pedig nagyon szépen cselekedtél.Ennél jobbat nem tehettél volna, hiszen átkísérted a túlsó partra.