Becsületesen a szülés utáni testről és anyaságról (fotók)

Amikor egy híresség megjelenik a médiában szülés után rövid idővel, az átlag anyukák sokszor elkeserednek. Nem értik mit tettek ők rosszul, hogy egyáltalán nem úgy néznek ki, mint az a nő, aki szinte egyidőben szült velük. (Persze tudjuk, hogy sok híres nő helyett béranya szül, miközben ő párnákkal tömi ki a ruhája hasát, erről bőséges leleplező cikket találunk a neten, de akkor is bosszantó tud lenni, ha elhisszük a látványt.) Vannak nagyon szerencsés genetikájú nőtársaink is, akik valóban úgy néznek ki szülés után, mintha semmi extra nem történt volna velük közben, de lássuk be, ez igen ritka kivétel. Ha becsületesen és általánosságokat véve tekintünk a várandósságra és szülésre, tudjuk mire számíthatunk. Striákra, hegekre, lassan leadható súlyfeleslegre. Az Instagram @takeback postpartum oldalán 100 %-ig becsületes képeket találunk erről az időszakról. Az oldal ösztönzésként jött létre, hogy az új anyukák másképp lássák a terhességi hegeket, hogy megölelhessék magukat a tükör előtt, és elfogadják magukat striáikkal együtt. January Harshe, egy hat gyermekes édesanya áll a projekt mögött, aki azt mondja “hölgyeim, ha változást akarunk, tennünk kell érte; minden nő küzd valamilyen módon szülés után, és minden nő másképpen harcol azért, hogy helyreálljon a teste-lelke, szeretném megmutatni az összes variációt ebben a témában”.

Görgess lefelé és nézd meg a büszke anyukákat, akik meg merték mutatni magukat ebben a témában!

A rák túlélő és amputációt is elszenvedő nő azt mondja, a teste beszél a történetéről, és megmutatja az “utazását”. És el kell mondania, hogy még soha nem volt olyan kemény elfogadni magát, mint szülés után. Az átalakult hasa és melle… De megértette, hogy szeretnie kell és megköszönni neki, hogy elvégezte a dolgát. Ez az ÉN testem – fejezi be mondanivalóját, és ez az amit nekünk is rögzítenünk kell. Nem számít ki mit gondol a MI testünkről, mi tudjuk az összes változásunk okát és értékét.

Igen, van ez az állapot is sokunknál. A posztraumás rész, a depresszióra hasonlító mélység. Ott van a pirinyó, gyönyörű kis lény az ölünkben, és mi össze vagyunk omolva. Én is össze voltam, jól emlékszem erre a tudathasadásra. Erre vártam 9 csodás hónapon át, és nem tudtam neki örülni. Az életem úgy tűnt romokban van, közelről sem hasonlítok arra a lányra, aki voltam. Borzasztóan kiszolgáltatott szülésem volt, aminek a végén (7 óra gyorsított vajúdás után) felvágtak. Nem éreztem magam még embernek sem. Inkvizíciós kínzókamrává vált a szülőszoba, bármilyen pozitív várakozással néztem is előre. Gyakorlatilag kettévágtak csípőtől-csípőig. Egy-két hónapig csak bugyiban és melltartóban közlekedtem a lakásban, miközben a testem gyárként működött. A baba sokat sírt, mert “meg kellett érkeznie a testébe véglegesen”, én pedig zombiként tettem a dolgom. Ha te nem így élted meg, adj hálát a sorsnak. Nagyon!

EZ a test a miénk, bármilyenné is vált. Talán sok időbe telik, és lesznek benne hullámvölgyek, de meg kell értenünk a feladatot. Egy pozitív testképet kell elérnünk, komfortosan kell éreznünk magunkat benne. Ez a legjobb amit tehetünk magunkért és azért a kisbabáért is, akit világrahoztunk. Számára mi vagyunk a VILÁG, és a legkevésbé sem tehetjük meg, hogy nem szeretjük magunkat, ő pedig ezt az érzést szívja magába. Dolgozni kell rajta, minden erőnkkel!

A babánkat először a kezünkben tartani félelmetesen új és idegen érzés. 9 hónapig beszéltünk hozzá, simogattuk a hasunkban, óvtuk mindentől, és alig vártuk vele a nagy találkozást. Mégis egy teljesen idegen kis lény lesz számunkra amikor arcot és testet társíthatunk hozzá. Szerelembe esni vele nem mindig gyors, legalábbis nem olyan, amilyennek képzeltük. És ezt nem könnyíti meg testi állapotunk sem…

Nagy kihívás elfogadni az új testet. De tényleg… Nem mindenkinek lesznek striái – ez engem is elkerült (csak extraszűz olivaolajjal kentem) -, de mélyen együtt tudok érezni azokkal, akiknek ilyen módon szakadt a bőrük, miközben életet hordoztak mögötte…

A szívem szakadt meg ettől az anyukától. 10 gyermeket hordott ki, akikből hatot elveszített. Igy lett négy gyermekes édesanya…

Amiről már igyekeztem érzéseket átadni. A tested egy nagy és fájó rongydarab, a lelked üres. Mintha minden szétesett volna. De tovább kell csinálnod, mert ott van a kisbaba, aki számít rád…

Fáradt vagy, folyton fáradt. Fáj a melled, fájnak a vérző varratok. Folyton eszel, hogy legyen tejed, de általában csak hízol, tejed nem lesz. Nonstop pelenkázol, miközben jajgatva jársz-kelsz még. Mégis megköszönöd a testednek, ami végülis egy olimpiai teljesítmény nyújtott. 40 héten át hordott egy kis életet, táplálta és védte, majd kipréselte magából. Tartsd magad hősnek, te drága anya!

Ha a tükörbe nézel ne a striákat elemezd, lásd és ünnepeld a hőst, az erős nőt!

A legrosszabbkor szivárgó tej, miközben lehetséges, hogy állandóan amiatt aggódsz, lesz-e elég a kövekező etetésre.

Szóval tényleg nem mindenkinek lesz a bőre ilyen, függ ez talán a genetikától, bőrminőségtől is. De sok nőnek kell megértenie, hogy ilyenné vált a teste. Bár ez idővel halványulhat, a fotót nézve minden anya érzi a szomorúságot és fájdalmat, amit átélt. Az érzelmi traumát, reménytelenséget, depressziót, mintha tegnap lett volna még akkor is, ha már kirepült a gyermeke.

Az apákról mindig eszembejut egy jelenet a saját életünkből. A császár miatt alig volt tejem, miközben a fájdalmakkal és érzelmi traumákkal küzdöttem, sírva szoptattam. De a tej kevés volt. Ehhez képest a másik mellemből mindeközben folyt a drága tej, aminek minden cseppje kincset ért számunkra. Akkor a férjem odapattant a fejővel és menteni akarta a menthetőt. Hullottak a könnyeim a megalázó de mégis muszáj helyzettől, és közben fájt-fájt-fájt. Szétestem. Egyszercsak ránéztem és azt kérdeztem: Te jó Isten, hogy fogsz tudni rám nézni nőként ezután? Mire ő: Na csak ne félj attól, most is úgy nézek rád…

Ez a kép és szöveg abszolút megvan. Erről még soha nem beszéltem senkinek (elmondom hát mindenkinek). 40 csodálatos hetem volt a várandósság alatt. A kislányom megszületése – ahogy azt már írtam – egy inkvizíciós próba volt. Két férfi orvos tágított 7 órán keresztül kézzel. Karóbahúzás. Oxytocin. Semmiképp sem akartam. A próbán 75 volt a cseppszám amit a testem bír. A szülésznő 175-re állította. A férjem vette észre “véletlenül”. De akkor már késő volt. Többször elájultam közben és az járt a fejemben “nem fogják észrevenni, hogy belehalok!”. Leesett a baba szívhangja, be a műtőbe. Az altatóorvos káromkodott, miért keltették fel hajnal egykor. Beszúrta a gerincembe a bénítót, de az oxytocin miatt a hasam külön életet élt, szinte ugrált benne a baba. Rám ordított maradjak már nyugodtan mert mellészúr és pedig lebénulok a “picsába”! A műtős fiú elém állt és azt mondta öleljem át míg beszúrnak. Soha életemben nem voltam hálás embernek még ennyire, mint akkor neki… A császár közben alig tudták szegény kislányom lábát kiakasztani belőlem, többször kétségbeesve hajtogatták ezt közben. Pokol a földön. Pokol. Olyan mélyen fájt a lelkem, hogy hónapokig járt a fejemben, nem tudom végigcsinálni, kiszállok ebből. Nem voltam önmagam. Talán az oxytocin talán a tapasztalatok, de kerestem a fejemben a pontot, honnan ugorhatnék le, hogy bele is dögöljek. Miközben egy egészséges, gyönyörű kislányt tartottam a kezemben. Teljes tudathasadás. Elemezni sem lehet, mert annyira életidegen érzések. Szóval ne kérdőjelezzzétek meg a “baby blues”-t kérlek, csak segítsetek a friss anyukáknak… 9 igazán jó módja, hogy segíts egy kismamának! című írásomban találsz ehhez segítséget.

Az anyaság első hetében. Mintha még terhes lennél, folyton iszol és szinte csak bugyiban jársz.

És milyen tapasztalatokat szereztél te? Mesélj!

Oldal ajánlása emailben

Kommentek