SCOTT NEESON. Így, csupa nagybetűvel.
Az amerikai álmot élte, de egy kirándulás a kambodzsai szeméttelepen segített rátalálnia az igazi hivatására.
2003-ban az akkor 44 esztendős Neesont, a befolyásos filmipari vezetőt „Mr. Hollywood” néven emlegette a média. A hollywoodi álom élet összes kelléke a rendelkezésére állt – a Sony Pictures marketinges alelnöki posztja egymillió dollár fölötti éves fizetéssel, kacsalábon forgó Beverly Hills-i villa, tizenkét méteres jacht, Porsche 911-es, méregdrága motor és luxusterepjáró.
Szomszédságában Cindy Crawford, olyan emberekkel ebédelt mint Harrison Ford , Mel Gibson és Steven Spielberg . A 20th Century Fox International elnökeként, osztozott a Titanic, a Rettenthetetlen, A függetlenség napja , az X-Men és a Star Wars trilógia sikereiben is . De valami hiányzott az életéből, ezért kiégett.
Az élet nem csak filmcsinálásból áll – mondta egy közeli barátjának.
2003-ban repülőgépre pattant, hogy öt hétig hátizsákkal, motorkerékpárral barangoljon Ázsiában és végre kifújja magát.
Bár Neeson eredetileg mindössze néhány napot szándékozott Phnompenben tölteni, az ott látott nyomor, valamint a sokat szenvedett kambodzsaiak kedvessége, kifinomultsága mély benyomást tett rá.
Miután megismerkedett egy utcán kéregető fiúval, támogatást kínált a gyerek nyomorgó szüleinek. Kifizette a lakbérüket, hűtőszekrényt vásárolt nekik, sőt még arra is adott pénzt, hogy a gyerekeiket iskolába járassák. Ám két hét elteltével rá kellett döbbennie, hogy a gyerek apja és anyja mindent elkótyavetyélt, amit tőle kaptak, és a bevételt szerencsejátékra meg italra költötték.
Egy kambodzsai barátja félrevonta. – Hogy te milyen naiv vagy, Scott! Ezek kihasználnak téged. – Azt tanácsolta neki, hogy keresse föl a phnompeni hírhedt Steung Meanchey hulladéklerakót, ahol az ország legszegényebbjei tengődnek. A kambodzsai főváros határában tizenegy hektáron elterülő Steung Meanchey harminc méter magas, rothadó hulladékhegy.
A szemét mellett a város kórházaiból fecskendők, amputált testrészek, sőt elvetélt magzatok is kerülnek ide. A terjedelmes szemétlerakó tetején guberálók serege. Elképesztő mennyiségű gyerek, zömében mezítlábasok. Mindannyian feketék a perzselő naptól és a mocsoktól. A hátukon zsák, abba gyűjtik az újrahasznosítható holmit. Teli rakott kukáskocsik karavánja, nyomukban szutykos szemétbányászok hada, mindenki igyekszik az elsők között lenni, amint a teherautók leborítják szállítmányukat. A sofőrök nem ismernek se istent, se embert. Évről évre elgázolnak néhány guberálót.
A szeméttelep látványa könnyekre fakasztotta Neesont. Guberálók százai, köztük otthontalan gyermekek válogatják át a még hasznosítható üveg palackok, fém- és papírhulladék egészségre ártalmas kupacait abban a reményben, hogy megszerezhetik az aznapi betevőre valót. Egészen kicsik, még kétévesek is éltek a szemétdombok között, az anyjuk elhagyta őket, mert az új férj nem volt hajlandó eltartani az előző házasságból született gyerekeket. Az emberek kartonból és fóliából összetákolt fedél alatt élnek itt.
Neeson hetenként többször is ide látogat, ilyenkor a gyerekek köré rajzanak: – Tanulni akarok! Vigyél iskolába! – kiabálják neki. Neesont jól ismerik errefelé, eddig több mint négyszáz itteni gyermeket vett az általa létrehozott jótékonysági szervezet, a Kambodzsai Gyermekvédő Alap (CCF) gondozásába. De még maradtak segítségre szorulók. – Szívszaggató – mondja Neeson, miközben féltérdre ereszkedik, és másik térdén egy csillogó szemű hatévest hintáztat. – Bárcsak mindegyikükön segíthetnék!
Neeson megpillantott egy toprongyos apróságot, tetőtől talpig annyira piszkosat, hogy azt sem tudta megállapítani róla, fiú-e vagy lány. Megkérte a tolmácsát, hogy hívja oda a gyereket. Kiderült, hogy a kislány neve Rithy, és tizenkét éves. Azt mondta, még egyáltalán nem járt iskolába. Egy másik lány, a kilencéves Nich is odament, hallgatta a beszélgetést. Mind a ketten iszonyúan bűzlöttek. Neeson megkérdezte tőlük, találkozhatna-e az édesanyjukkal, fejenként tíz dollárt adna az asszonyoknak. Abban maradtak, hogy másnap találkoznak. Másnap a phnompeni idegenforgalmi negyed egy folyóparti kávéházában két gyermek lépett az asztalához. Először meg sem ismerte Rithyt és Nichet, annyira megváltozott a külsejük attól, hogy megmosakodtak. Havi ötven-ötven dollárt ígért a két anyának, ha iskolába járatják a lányokat ahelyett, hogy a szeméttelepen dolgoztatják őket. Az asszonyok beleegyeztek. Ahogy Neeson az – életükben először – önfeledten fagylaltozó kislányokat nézte, eltűnődött: Vajon ennyi kell ahhoz, hogy két gyerek életét megváltoztassam?
Miközben Bangkokba induló gépe – az átszállás után Los Angelesbe készült – átrepült Phnompen fölött, Neeson lenézett a városra, és arra gondolt, milyen egyszerű is a helyzet: ő semmiben sem szenved hiányt, ezeknek az embereknek pedig szinte semmijük sincs. Nem sokkal ezután úgy döntött, külföldi üzleti útjai közé minden hónapban beiktat egy néhány napos phnompeni tartózkodást. Hét hónap leforgása alatt épületet bérelt Phnompenben, fölvett egy-két munkatársat, és befogadott tizenkét hajléktalan gyermeket az utcáról meg a szeméttelepről. Eszébe jutott, hogy végleg Phnompenbe költözik, de erről egyelőre nem határozott. A kambodzsai fővárosban tett egyik látogatása során csengett a mobiltelefonja. Egy híres filmsztárjának ügynöke hívta Európából, ahol éppen a Neeson által szervezett reklámkörút eseményei zajlottak. – Gondunk akadt, Scott – közölte az ügynök. – Mi a baj? – kérdezte Neeson, aki aznap reggel tudta meg, hogy az új gyermekotthon öt kis lakója tífuszos. – Elég súlyos – felelte az ügynök. – A magánrepülőgépen, amelyet a stúdió bérelt, nincs megfelelő márkájú ásványvíz, se olyan koszt, amilyet igénylünk. Nem tudunk továbbmenni, amíg ez nincs elintézve. Ekkor a filmcsillag kikapta az ügynöke kezéből a telefont, és beleszólt: – Scott, én nem bírom ezt a helyzetet. Intézze el, jó? Ez jelentette a fordulópontot. Neeson rövidesen felmondott a munkahelyén, és búcsút intett Hollywoodnak Porschéstül, jachtostul, motorostul, fizetésestül. 2004-ben több mint százezer dolláros saját ráfordítással indította el a CCF-et. A költségek lefaragása miatt az új szervezet számára Phnompenben bérelt épületben, kis irodája kanapéján aludt. Robogóval közlekedett a városban. Először úgy tervezte, nyolcfős személyzettel negyvenöt gyermeket szállásol el, etet, illetve taníttat. Az első év végére azonban már csaknem száz gyermekről gondoskodott. Egy évvel később kétszázról. A napjainkban negyvenhét főt foglalkoztató CCF több mint négyszáz gyermeknek nyújt fedelet, élelmet, ruhát, egészségügyi ellátást, valamint szakképzést. A takaros, négyszintes épületben gyermekek sokasága bűvöli a számítógépet, fújja kórusban az angol kifejezéseket vagy hajtja ebéd utáni álomra a fejét a szép rendben tartott hálótermekben. Furgon fékez a ház előtt. – Megjött Scott! – visonganak a gyerekek, és ujjongva tódulnak le a lépcsőn. Magas, kék szemű férfi lép be, lerúgja a lábáról a strandpapucsot, és a karjába vesz két visító csöppséget. Két másik játékból fölugrik a hátára, miközben az öles termetű Neeson átgázol az izgatott gyermekek egyre dagadó óceánján, és mindenki kérleli: – Scott! Scott, engem vegyél föl!
– Látott már ennyi boldogságot egy helyen? – kérdezi sugárzó arccal Neeson. Jó kérdés attól az embertől, aki a maga részéről mélységes boldogságra lelt az életben. Semmi sem árulkodik arról, hogy Scott Neesonnak hiányozna Hollywood. Sőt. – Inkább nem beszélek arról az időszakról – mondja. – Az már a régmúlt. Minden évben néhányszor mégis hazalátogat, hogy összegyűjtse a CCF üzemeltetéséhez szükséges 1,85 millió dollárt, de mi tagadás, néhány Los Angeles-i hét után alig várja, hogy visszatérjen Phnompenbe, saját megfogalmazásával: „a való világba”. Nem kenyere a nyilvánosság előtti szónoklás, rendszerint inkább hagyja, hogy „gyerekeinek” történetei beszéljenek helyette.
Scott a “gyilkos földön” talált újra a boldogságra, valamire amiről tudja, hogy valóban túléli őt, amitől a neve úgy marad fenn, ahogyan azt mindig is vágyta. A szervezet, amelyet létrehozott és irányít, menedéket, oktatást, orvosi ellátást, vezető képzést biztosít több mint 1500 gyermeknek. Ezeknek a gyerekeknek közel kétharmada a Steung Meanchey tetején élt, csaknem 75 %-uk lány volt. Most, amikor ezeket a sorokat olvasod, Scott, az IGAZI ÉLETET éli, amire vágyakozott, és ami valóban kielégítő számára. Ez az Ő sztorija, az Ő útja. Én pedig megemlékeztem Róla, mert megérdemli.
Szerző és fordító: Gini Papp (mindennemű felhasználás csak a szerző írásos engedélyével lehetséges!)
Források: justiceforyouth, rd.hu, wikipedia.org, Scott Neeson FB oldala
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: