1.0Zacc https://zacc.cafeblog.huMázlihttps://zacc.cafeblog.hu/author/gini-papp/A napokban - miután tele hassal sétáltunk egy étteremtől az autónk felé -, megpillantottunk egy hajléktalan férfit, aki  egy kapu aljban ücsörgött, előtte a szokásos műanyag pohárka. <img style="margin: 10px;vertical-align: middle" alt="" src="https://zacc.cafeblog.hu/files/2013/10/25_151249_595664_f6aa29fc983dabe6cf49a3b7c02c38e8_b6f795_3011.jpg" width="510" height="333" border="0" /> Igen, megrakott pocakkal még jobban üt egy ilyen látvány. Legszívesebben vissza rongyoltam volna az étterembe és csomagoltattam volna neki is egy adag ételt, ehelyett a pénztárcám után nyúltam. <!--bevezetes-vege--> Kivettem belőle az összeget, amit neki - és a saját megnyugvásomra - szántam, majd i<span style="line-height: 1.5em">gyekeztem befűzni Aminát, amíg kellő távolságra voltunk, hogy tegye a poharába.</span> Megindultak a kérdések, mint minden alkalommal, amikor ilyesmit csinálunk - ebből is látom, még mindig nem érti mi is ez a dolog pontosan -...: - De miért adjuk neki? - Mert rászorul. Neki nincs annyi, mint másoknak. Talán az utcán alszik. - De hogy-hogy az utcán anya? Egyáltalán nincs ágya? - Talán nincs. - És mit csinál az utcán? - és persze már állunk és filozófiai mélységekbe megyünk, hogy ki legyen vesézve pontosan ez a fontos kérdés újra. - Ő tulajdonképpen mindent az utcán csinál. Itt él. - SOHA nem lesz saját lakása, és ááágya? - néz rám döbbenten. - Azt remélem, lesz neki. Sok esetben, ez egy rövid időszak - nyugtatom magamat is... - Mit eszik? - Amit venni tud abból, amit másoktól kap. - Anya - néz rám, és már látom a teljes együttérzést a szemében -, ezt a bácsit senki se szereti? - De igen. Mi is szeretjük. Gondolom sokan szeretik még annyira, hogy adnak neki a magukéból. De azt remélem saját magát is szereti annyira, mint ahogyan mások szeretik Őt. Áll és szorítja a kezemet. Fáj neki, amit lát és hall. Letérdelek hozzá. - Nézz rám kérlek! Mindenkinek más feladata van az életben. Neki most ez. Meg fogja oldani, mert ügyes. És lehet, hogy ez is segíteni fog neki, hogy mi most teszünk a poharába egy kis pénzt, mert azt látja, hogy mások is bíznak benne. Abban, hogy újra olyan ember legyen, amilyen volt. - Nem merem oda adni neki anya. - Mitől félsz? - Nem tudom, tedd oda te légy szíves! Megmarkolom a kicsi kezét és határozottan oda sétálunk hozzá. Nem akar ránk nézni, én azért keresem a tekintetét. A poharába teszem a pénzt, majd hirtelen leguggolok elé. Meglepődik, rám néz. Könnybe lábad a szemem, de mosolygok. Nem sajnálom, hiszen az Ő döntései, az Ő élete. De együtt érzek, és szívesen megölelném. Csak, hogy bátorítsam, mindig van felfelé. Megtört, középkorú arc. A lányomra néz, majd vissza rám. - Köszönöm - hagyja el a száját halkan. - Tudom, hogy újra szép életed lesz, mert a tekinteted bátor - mondom neki, és felállok. Már meg vagyok róla győződve, hogy így lesz. Nem hazudtam neki. A tekintete már nem csak bátor, hanem elszánt és lám-lám, mosolyog... Bólogatok, csak úgy magam elé továbbra is mosolyogva, és egy kövér könnycsepp gördül alá az arcomon. A boldogságé. Tudom, hogy nem marad ott a kapualjban, Ő nem!   <iframe src="http://www.youtube.com/embed/9DXL9vIUbWg" height="300" width="520"></iframe>richhttps://zacc.cafeblog.hu/files/2013/10/1106-150x150.jpg150150