Amióta gyerekem van, igen sokszor “emlékszem” végre arra, milyen jó élni. Emlékeztet rá. Az alábbi videóban elhangzott mondatok és jelenetek szinte kísértetiesen az én életemből lettek merítve. A párom tavaly nyáron kiütötte a rákot, nagy csatát nyert. Ez pedig újra tanította nekünk az élet szeretetét, értékelését. Buddha szavai kristály tisztán jöttek át számunkra akkor :
“Azt hiszed, hogy van időd…”
Nem, nincs idő. Minden napot, órát és percet TELJESEN kell megélni, a pillanatban lenni és értékelni a jelenlétet abban, amiben éppen vagyunk. A lányunk ebben nagy tanítómesterünk, mert ő ösztönösen benne él. Hihetetlenül sok életerejével, szűnni nem akaró energiájával és örömével ragyogja be mindennapjainkat és tart bennünket is a pillanatban. Szerencsések vagyunk. Nagyon.
Az alábbi kisfilmben egy idős asszony oszt meg egy különleges történetet, amely valóban megtörtént, és amelynek szem- és fültanúja volt.
Egyik nap, hirtelen sűrű vízcseppek lepték el a várost. Esett az eső. Az emberek igyekeztek menedéket találni, így egy kisebb csoport verődött össze az egyik fedél alatt. Volt, aki türelmesen várta, hogy elálljon az eső, volt, aki viszont türelmetlenkedett, mert tárgyalásra kellett rohannia. És volt egy gumicsizmás kislány, aki az édesanyja kezét fogta.
– Szaladjunk át az esőn – mondta halkan anyukájának.
Mivel azonban az anya nem figyelt a gyerekre, a kicsi hangosabban megismételte az előbb tett kérését.
– Micsoda? Nem megyünk ki az esőbe, mert megázunk. És fejezd be, mert mindenki minket néz – mondta az édesanyja.
– De azt mondtad, hogy az eső senkinek sem árt – válaszolt a kislány.
– Mikor mondtam ezt? – kérdezte a nő.
– Ma reggel, nem emlékszel? Mikor szóba került apa rákos betegsége azt mondtad, hogy ha azon túl leszünk, akkor semmilyen akadály sem állhat az utunkba többé – monda a gyerek.
A nő ekkor mélyen elgondolkodott, és egy könnycsepp szaladt ki a szeme sarkából. A többi ember is némán állt. Majd a nő kinézett a fedél alól, és hagyta, hogy az esőcseppek végigsimítsák arcát. Fogta a lánya kezét és kiszaladtak boldogan, nevetve az esőbe. Hirtelen mindenkin egy boldogság szellő suhant át, követték az anyát és lányát, nem törődtek azzal, hogy vizesek lesznek. Az idős hölgy sem aggódott emiatt. Újra gyermekké válva, önfeledten követte őket a szakadó esőben.
Márti dalát juttatta eszembe a történet.
“…jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.
Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már mindent megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet…
…kezdjetek el élni!”
És egy hasonló videó, amit szintén látnod kell:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: