Zacc - minden, ami már leülepedett bennem...

Semmijük nem volt, mégis rengeteget adtak nekem! – ez történt ma velem

Gondolom nem mondok sok újat azzal, hogy szeretem a hobókat. Valamiféle sorsközösséget érzek velük. A legnagyobb álmaim között szerepel egy hajléktalan rehabilitációs központ létrehozása. A rengeteg tehetséges, értékes embernek lehetőséget adni az újrakezdéshez. Egyébiránt pedig rengeteget kapok tőlük közvetett módon. Közelebb hoznak magamhoz egy-egy találkozással. Két ilyen is történt velem néhány napon belül. Ma három arccal találkoztam, akik segítettek rajtam, róluk mesélek.

 

 

1

 Christian Guémy festőművész street art festménye

Elvittem a lányomat a Mekihez, mert van ott egy nyomorult csúszda, amit imád. Gondoltam mi bajunk lehet, menjünk oda játszótér helyett, ki tudja mikor szakad le az ég újra, ott legalább fedett helyen van. Miközben játszott, a telefonomat nyomkodtam, néha felpillantva belőle. Egy hajléktalan férfi sétált el az épület és közöttem, majd két másikhoz csatlakozott, akiket addig észre sem vettem, egy beton virágtartó káváján ücsörögtek. Nem voltak kinézetre klasszikus értelemben vett csövik, de látszott rajtuk, hogy az utcán élnek. Messziről figyeltem őket. Fáradt örömmel üdvözölték az imént érkezett barátjukat és immár hárman kuporogtak a virágágyás mellett. Beszélgettek. Úgy, mintha te vagy én csacsogtunk volna. Csak ők ezután nem gurultak haza a kényelmes autójukkal a lakásukba, ahonnan a megszokott illat ömlik ki, miután elfordul a zárban a kulcs és kitárul az ajtó. Nem hinném, hogy a langyos zuhany alá tarthatják az arcukat, mielőtt lefekszenek a megszokott párnájukra, és édes álomba merülnek. Pityeregni kezdtem azon, hogy fene jó dolgom van. Hálát éreztem és borzasztó nagy békét, amiért ilyen egyszerű és kiszámítható az életem. És még csak nyár van – gondoltam -, mi lesz velük ha tényleg beáll a rossz idő? A hálával vegyes aggódásból a lányom ölelése zavart vissza a valóságba, aki szeretett volna a Mekiből egy ‘kémiai kísérletet’, bementem hát és vettem neki. (Tudom borzasztó anya vagyok, sőt egy idióta, de néha én is rákattanok és évente néhányszor betolom a hidrogén ízű krumplit, a génkezelt marhával együtt… , na de ezt most hagyjuk!)

Szóval bementem és vettem neki és magamnak szendvicseket, amit elvitelre kértem, majd külön zacskóba rakattam három másikat is. Fizettem majd megfogtam a kis kezét és kivezettem az ajtón. Pár lépésre voltak a hobóim, akik békésen, keresztbe vetett lábakkal ücsörögve beszélgettek. Lassítottam, majd odanyújtottam a zacskót:
Elfogadtok három szendvicset Testvéreim? (Magam is meglepődtem, mert általában Barát szót használok)
Három arc, három reakció. Az egyikük még a kérdésemet se értette, csak lesett hol a zacskóra hol rám riadtan. A másikuk rám nézett, majd lehajtotta a fejét egy “köszönjük”-et mormolva.
A harmadik nyílt tekintettel egyenesen a szemembe: – Köszönjük szépen! A ‘Testvérem’-et külön is Drága! – ragadta meg a zacskót és fülig érő szájjal nézett kitartóan.
Kicsordult a könnyem. Meghatott az egész. Valahogy kőbe dermedt pillanattá vált. Mi négyen és a kislányom, aki a kezemet markolta. A Testvéreim. És ezt nem frázisként mondtam vagy éreztem. A kollektív tudatban voltam. Abban, hogy mi, itt öten a kollektív részei vagyunk. Egymás nélkül nem, csakis egymással működünk. Egy másodpercre  m e g v i l á g o s o d t a m.

Jó étvágyat, szép estét Nektek! – mosolyogtam kissé hiteltelenül, mert közben hullott a könnyem.
Az autóhoz sétáltunk, miközben a lányomból ömlöttek a kérdések:
Anya, kik voltak ezek a bácsik? Miért vettél nekik is enni? Miért sírsz? …
– Majd a kocsiban kicsim mindjárt … 
– szipogtam.

Beültünk, sóhajtottam egy nagyot és belekezdtem a magyarázatokba.
Hajléktalanok, tudod akiknek nincs hova hazamenni. Nincs otthonuk, munkájuk és pénzük általában. Nekünk van, miért ne oszthatnánk meg másokkal is? A pénz csak egy eszköz, amin vásárolni lehet dolgokat. És a legjobb amit tehetünk vele az, hogy boldoggá tesszük magunkat és másokat is, nem?
– De igen – 
mondta bólintva, és hátradőlt.

– Egyél csak kincsem – szóltam hátra, miközben indítottam.
A gondolataiba merült, nem nyúlt a zacskójához, csak nézett kifelé az ablakon ugyanabban a pózban még akkor is amikor hazaértünk.
– Jó nekem Anya, hogy hozzád születtem – mondta komoly arccal miközben kikászálódott az ajtón – megtanulom, hogyan kell az embereket szeretni. Ezt a tanulságot szűrte le magának, az én nehezen barátkozó lányom. Tehát Ő is közelebb került magához. Mi többet kívánhatnék még?

Egy másik személyes tapasztalat ITT 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!