Egy montreáli (Kanada) reklámakció csalt ma az arcomra mosolyt. Szeretem az ilyen “újraegyesítő” törekvéseket, a kollektív tudat összehangolásának próbálkozásait. A helyszín egy buszmegálló.
Kanadában nem olyan laza a tél mint nálunk, biztosan ezért is jutott eszébe a Duracellnek, hogy egy fagyos buszmegállót választ erre a célra. Fűthetővé tettek egy buszmegállót, amiért bizony meg kellett a várakozó utasoknak dolgozniuk. Az izzószál ugyanis csak akkor kapcsolt be, ha ők megérintették a társaik kezét.
Erről a kedves megmozdulásról eszembe jutott ez a rövid történet:
Egyszer egy 50 fős csoport vett részt egy előadáson. Az előadó egyszer csak megállt a beszédével, és úgy döntött, inkább egy gyakorlattal szemlélteti a mondanivalóját. Adott minden résztvevőnek egy-egy lufit, és arra kérte őket, írják rá a nevüket. Majd összegyűjtötték a lufikat, egy másik szobában.
Ezután arra kérték a résztvevőket, hogy mind menjenek be egyszerre a szobába és 5 percen belül keressék meg a saját nevükkel a lufijukat. Mindenki kétségbeesetten kereste hát a saját lufiját, lökdösődtek, totális káoszba fúlt az egész. Így végül senki nem találta meg a saját lufiját.
Most arra kérték őket, hogy szabadon válasszanak egy-egy lufit, és adják oda annak a személynek, akinek a neve rá van írva.
Néhány percen belül mindenkinek meglett a lufija.
Ekkor az előadó így szólt: “Pontosan ez történik velünk az életünkben is. Mindenki kétségbeesetten keresi a saját boldogságát, nem tudván, vajon hol lehet. A saját boldogságunk viszont mások boldogságában rejlik. Adj másoknak boldogságot, és megtalálod a sajátod. Ez az emberi élet értelme…”
Szerző: Gini Papp
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: